Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2006 (Szeged, 2007)
NÉPRAJZTUDOMÁNY - Markos Gyöngyi: Makó temetkezési szokásaiból 2. A haláltól a torig
meg egy gyertyát neki, s úgy énekelt. A sirató pihenése alatt a virrasztók imádkoztak, általában az olvasót. Katolikusok körében, ha a Rózsafüzér Társulat tagja halt meg, a tagok részt vettek a virrasztáson, s ott imádkoztak. „Három fajta ez a rózsafüzér. Egy az »örvendetes«, a másik a »fajdalmas«, a harmadik meg a »dicsosegös«. A virrasztóba ezt a hármat körül elmondták. " (Böngyikné) A szokáselemek keveredése figyelhető meg a 20. század első évtizedeiben, az ekkor már nagy számban előforduló vegyes házasságok esetében. A virrasztás, a virrasztó énekek az elhunyt katolikus vallásának megfelelően, a szomszédasszony vezetésével történt, de a temetés, a közös sírba helyezés a református férj szertartása szerint ment végbe. Amíg az asszonyok a halott körül virrasztottak, a férfiak külön helyiségben vagy az udvaron, esetleg folyosón beszélgettek. A 19. században általános volt, hogy a virrasztókat sajttal és kenyérrel, valamint borral és pálinkával kínálták. Makón a virrasztóba - különösen a nagymamamák - gyakran vittek nagyobb gyermeket. Siratás „Siratásnak a halott közvetlen környezetében élőkben kiváltott fájdalmat, hiányérzetet, kiszolgáltatottságot tartalmazó, rendszerint szöveges vagy szövegrészleteket, mondatokat magában foglaló, olykor rímes, általában azonban szabad ritmusú, a szélsőséges érzelmi állapotot kifejező, szavak nélküli kitörésekkel, gesztusokkal tagolt megnyilatkozást nevezzük." határozta meg Kunt Ernő a fogalmat. A klasszikus értelemben vett siratás Makón az emlékezet utján már nem elérhető (szemérmeségböl nem közölt?) vagy összemosódott a virrasztás fogalmával. A siratás szokásának meglétét írásos anyagból ismerjük: az egyházlátogatási jegyzőkönyvek is bizonyítják. Az 1835-ös jegyzőkönyv - a javítandó dolgokban - a népi halottsiratás ellen foglal állást: „Nem illik, hogy a keresztények ...a szerfölötti fájdalom érzésétől elragadtassanak, midőn szüleiknek, hitvestársaiknak, gyermekeiknek vagy más atyafiaknak a temetését kísérik, mint akik elvesztettek minden reményt, sírásra és nyílt jajveszékelésre fakadjanak. Ezért megparancsoljuk, hogy a plébános által ismételten vesék a hívek elméjébe, mennyire szent és üdvözítő gondolat a megholtakért könyörögni, hogy azok bűneiktől megszabaduljanak, és emezek pedig fájdalmukban mértéket tartsanak, s inkább az isteni rendelkezésben megnyugvó akarattal, istenhez forduló bőséges könyörgések által a megholtaknak örök nyugodalmat kérjenek." !3 A siratás 12 ML Tanácsiilési iratok, 1811/59 13 Lakatos-Orbán, 1995. 126.
