Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2002 (Szeged, 2003)

RÉGÉSZET - Kürti B.: Az avarok szekere

utána következnek a többiek rangsor szerinti rendben úgy, hogy az utolsó asszony a keleti végére kerüljön; egyik úrnő szállását a másikétól egy kőha­jításnyi távolság választja el. Ezáltal egyetlen gazdag mongol udvara való­ságos nagy falunak látszik, jóllehet igen kevés férfit találni benne. Egy asszonyszemély egymaga képes húsz vagy harminc taligát elhajtani, hiszen sík a föld. Az ökrös vagy tevés taligákat egyiket a másik után kötik, az ökröt hajtó asszony a legelsőn ül, s az összes többi egyforma lépésben követi. Ha úgy adódik, hogy valami rossz útszakaszhoz érnek, szétoldják a taligákat, és egyesével vezetik át. Lassú lépésben haladnak, ahogy a juh vagy az ökör ballag." (NAPKELET... 208-209.) Témánk szempontjából nem kevés tanulsággal járt a hazai „talyiga" leírásainak, használatának vizsgálata is. A legkevesebb, amit a leírások és a Bodgál Ferenc által közölt részletes elemző rajz (7. kép) alap­ján megállapíthatunk, hogy a hazai gyakorlat talyigája technikai kiképzését tekintve semmiben sem különbözik a keleti párhuzamoktól (ha úgy tetszik: elődöktől). Kétségtelen, hogy a XX. század iparosodása számos részletben modernizálást jelent (lőcs és féder használata stb), de a konstrukció lénye­gén ezek nem változtatnak. Különösen fontosnak tartjuk, hogy még a hasz­nálat néhány részletkérdésében is azonosságok találhatóak, például a foga­tolás és a kocsihajtás módjában. Ha különösen nehéz rakományt szállítottak, a debreceni talyigások „egy nagy, erős lovat fogtak a rúd közé középre, két fiatalt pedig melléje kétfe­lől". (ECSEDI 1911. 42.) Közép-Ázsiában a hasonló problémát (pl. folyón való átkelés - ld. 6. kép) előfogattal oldották meg. Ennek ismeretében úgy gondolom, egyáltalán nem meglepő, hogy az avar kincstár elrabolt részét szállító ládakocsikat négy-négy ökör volt kénytelen húzni. Nagy a valószí­nűsége, hogy nem a bennük felhalmozott kincs súlya, sokkal inkább az európai középkori útviszonyok miatt kellett ezt a megoldást alkalmazni. A kocsi irányítására vonatkozóan egybehangzóan nyilatkozik a nyíregy­házi talyigásokról beszámoló Márkus Mihály és a XIII. században élt szer­zetes: a talyigás „...ha üres taligával ment, akkor a közepébe állva hajtott"; (MÁRKUS 1938. 214.) Rubruknál a jurtot szállító szekér esetében: „...egy ember állott a jurta ajtajában fenn a szekéren, aki hajtotta az ökröket". (NAPKELET... 208.) A vontatás módja lényegét tekintve (két rúd közé fogott egy szál igásál­lat) mindenütt azonos. Eltérések mutathatók ki a fogatolás módjában: míg keleten a kumet-szerű eszköz az elterjedt (régészeti anyagból már az i.e. I. évezred közepéről ismerünk ilyet a paziriki 5.sz. kurgánból - Id. TARR 1968. 138. kép), addig hazánkban a vontató állatot a négykerekű szekerek mintájára kialakított hámba fogták. Hazánkban a ló (szamár) hátára „nye­reg" került a súly tartásának céljából, a keleti talyigák súlyát maga a vontató

Next

/
Oldalképek
Tartalom