Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1999/2000 (Szeged, 2001)

NÉPRAJZ - Ifj. Lele J.: Kőcsönmunka-hagyományok Tápén

Jelen dolgozatomban erről a nagyon fontos közösségi munkáról írok, mint aki részese volt. Tápén is a nagy család volt a jellemző. Ez vonatkozott az egy fedél alatt élő, olykor három generációra, illetve arra, hogy egy-egy házaspárnak akár tízen felüli számú gyermeke is született. Ilyen családokban családon belül érvényesült az összefogás, aminek Tápén a kaláka neve nem ismert. Annál inkább a kőcsönmunka, ahogy Tápén mondták. Hallomásból tudjuk, hogy amikor egy család önálló életre úgy gondolhatott, hogy elköltöznek az „öreg ház"-ból, és új lakóház építésére már megerősödtek, akkor - megfelelő hivatalos ügyek: telekkönyvi bejegyzés, építési engedély kérése - szóltak a falu egyik ezörmestörin&k, itteni, helyi nevén még százmestörinek, hogy elvállalná-e az építést. Itt tudnunk kell, hogy - például Kószó Imre, Terhes Tamás, Dávid Nacsa Pál olyan „bajtárskanalas százmestörök" voltak, akik nemcsak a falat tudták megépíteni, hanem megácsolták a tetőszerkezetet, le is cserepezték, sőt, az ajtók, ablakok bélfáit is megalkották, amelyeket be is helyeztek. Vagyis: egy kőműves egyben ácsmunkát is végzett. Nagyapám 1876-ban született, akitől, és a közelünkben lakó, nem egy esetben nála is sokkal idősebb emberektől magam sokat hallottam, amint a vertfalú, illetve az ágasos csömpölyeges házfal építéséről beszélgettek. (A Tápé kötetben Juhász Antal ír az építkezésről és házberendezésről, a 443503. oldalakon.) Emlékszem, amint mondogatták, hogy a falu szélén lévő Ásvány gödörből lovaskocsikkal hordták a sárga agyagot. Meghordták őszszel, betakarítás után, hogy a falnak való már az udvarban legyen. Addig fuvarozták, amíg nem eredt el az őszi eső. Utána ugyanis a jövő tavaszig nem mehettek kocsikkal a sáros úton nehéz teherrel. . Az úgynevezett ágasos-csömpölyeges ház építésénél sok emberi erőre volt szükség. Mindenek előtt az akácoszlopok fürészelése, a közel másfél méter mélységű gödrök kiásása igényelte az erőt. A család férfitagjain kívül általában olyan oldalági - nem egy esetben akár harmad-, negyedízig való unokatestvérek, sógorok, illetve komák - siettek segíteni, akik maguk is szerettek volna majd építeni. Tudták ugyanis, hogy a szíves munka mindig visszajár. A szomszédok a legfontosabb segítségek voltak, hiszen amikor a ház épült, igen sok olyan igény merült föl, ami miatt a szomszéd kéznél volt. Ilyen esetekre is szokás Tápén mondani: „Lássátok-é, most többet ér egy jó szomszéd száz rokonnál." Nem mondották, hogy „száz rossz"-nál, ami azt jelentette, hogy a szomszédék a közelben vannak, gyorsan elérhetőek. Amíg a gödrökbe az ágasokat állították, az idős emberek az udvaron lévő sárgaföldre az ásottkútból száz vödör számra húzták a vizet, amit a gyerekek és az asszonyok locsoltak. Közben szálas szalmával hintették, amire éppúgy