Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1999/2000 (Szeged, 2001)

NÉPRAJZ - Ifj. Lele J.: Kőcsönmunka-hagyományok Tápén

hosszú gyeplőszáron eresztették rá a lovakat, mint amikor nyomtattak. A lovakkal beletaposták a sárba a szalmát, amiben a sok gyermek is segített. Ök is taposták, amíg el nem fáradtak. Nacsa András bácsi szomszédunk volt, aki mesélte, hogy kisgyermek korában sok háznál segítkezett. Mert hogy akár a vízlocsolást, akár a szalmahintést, akár a sártaposást, komoly segítségnek vették. És ez a gyermekmunka is visszajárt. Nem volt erre se mondott, se írott törvény: így illett. Akár a rokon-, akár a komaasszonyok, akár a szomszédasszonyok is kivették részüket a közös munkából. Egy-egy kemence kalácsot sütöttek, és melegiben vitték az építkezésen dolgozóknak. Tehát ez is közös és kölcsönös munka volt. A legények és a házasemberek igyekeztek a neheze munkát végezni másnál. Tették azért, mert tudták, hogy este, amikor ők már hazamennek, a gazdának teljes sötétedésig akadtak dolgai, s azt is, hogy amikor majd ők építenek, nékik is jólesik, ha a neheze munkát átveszik tőlük a segítségök. Az építést végző mestör pénzben egyezett. Ezeknek általában volt földjük, de fogatuk nem. így megesett, hogy az egyezségbe belealkudták a földmunkákat: a szántást, és az ekekapázást. A többi gazdasági munkát a mester családja végezte el. A téli tüzelő behordást, illetve a takarmányok hazafuvarozását csak ritkán vették az alkuba, mivel a szántás és az ekézés igen sok napot kitöltött, amit a mester földjén kellett végezni. Egy napi mester munkáért fél hold földet kellett szántani, vagy egy holdat ekézni. Amelyik mesternek nem, vagy kevés gyereke volt, ott a kukorica kapálást, és az aratás pár napját is alkuba vették. Egy mester napja akár három napszámot is jelenthetett. Ha a mester az ácsmunkát és a tetőfedést is elvégezte (nádazást, zsindelyezést), akkor a napszám növekedett, vagy, ami nehezebb volt, a pénz összege emelkedett. így érthető meg, hogy a kölcsönmunkákkal igyekeztek a családok és a rokonok, illetve a szomszédok egymáson minél többet segíteni. A vályogból való építkezés már általában olyan helyen történt, ahol egy korábbi, sok helyen ágasos-csömpölyeges házat előbb el kellett bontani. Ott még több kézre volt szükség. A bontást vagy koratavasszal, vagy a betakarítást követően azonnal meg kellett kezdeni. Nagy melegben és a gazdasági munkák dandárjában „vétők, istenverése vót a házbontás". Meg aztán Tápén a gyékényszedés ideje (augusztus) is meghatározta annak a családnak az építkezéssel kapcsolatos időbeosztását, akik ebben a nagy munkában gondolkodtak. Meg kell még jegyeznünk, hogy a lovas-fogatos munkával való fizetség szokásban volt - az építőmesterek kielégítése mellett - a szíjgyártó, a bognár és a kovács esetében is. Az alku hasonlóan alakult, mint a házépítőnél. Aki régi ház bontásánál másnak segítkezett, az föltétlen számíthatott a visszasegítésre. Ám akár az, aki előbb bontott, akár a későbbi házbontó