Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Orbán Imre: Adatok a makói harangok történetéhez

ORBÁN IMRE Adatok a makói harangok történetéhez Az egyházi fölszerelésekhez tartozó ún. „szent edények" közül kevésnek van olyan változatos és sok esetben komoly tanulságokat hordozó története, mint a harangoknak. Hogy használatuk az egyetemes Egyház életében mikor jött pontosan szokásba, arról különböző vélekedések vannak. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyarság megtelepedésekor széles körben elterjedtek Európa keresztény népei között, s jelenlétük már a középkori Magyarországon általánosnak mondható. Akkoriban Makó milyen harangokkal rendelkezett, nem tudjuk, csak a környékben fönnmaradt szilárd anyagokból épült templomok meglétéből következtethetünk, hogy bizonyára az itt lévő szentegyházaknak is voltak harangjaik. Ezeket a török időkben elmenekítették, elásták vagy a török vitte el őket és beolvasztották. A megszállók kiűzése után 1700 körül kezdődött a makói egyházak vallási életének újjá szervezése. Ennek fontos része volt egyebek mellett templomok, imaházak, kápolnák építése és fölszerelése. E fölszerelések között rendkívüli praktikusságuk miatt elsők között szerepeltek a harangok, melyek különböző alkalmakra hívó jeladásban, a veszélyekre való figyelmeztetésben, a szertartások díszítésében játszottak fontos szerepet, mivel hangjuk minden irányban egyszerre és messze elhallatszott. Erre sokszor a rajtuk lévő föliratok is utaltak például így: „Vox mea, vox vitae. Voco vos ad sacra venite!"

1 (Az én hangom az élet hangja. Hívlak titeket a misékre - jöjjetek!) vagy így: „Laudo Deum verum, plebem voco, congrego clerum, defunctus ploro, nimbos fúgo, festa decoro."

2 (Dicsérem az igaz Istent, a népet hívom, a papságot összegyűjtöm, a megholtakat siratom, a viharfelhőket elkergetem, az ünnepeket ékesítem.) E mellett természetesen szerepelt rajtuk titulusuk, az öntés éve, az adományozó és az öntőmester neve, képek címerek. Ezeken keresztül a harangok számunkra a tárgyi emléken túl írásos tudósításokat is hordozó forrásokká lépnek elő. Drágaságuk miatt - az árat a súly határozta meg - beszerzésük a helyi közösségeknek sokszor nagy gondot okozott. A harangöntés mindig nagy vállalkozás volt. Az alapanyagnak használt bronz értéke magyarázza, hogy egy új harang öntésekor a régit beolvasztották, így azok, hacsak valamiféle leírásuk nem maradt ránk, forrásként örökre elvesztek. A Makói plébánia a török kiűzését követően 1700-ban lett ismét fölállítva. Ekkor még a Szeged-alsóvárosi ferencesek látták el a hívek gondozását. Istentiszteletek céljára egy fűzfavesszőből font templomocskát építettek. Valószínűleg ez azért nem lehetett „annyira" jelentéktelen, hisz harangok elhelyezésére is alkalmas volt, hacsak nem használtak erre a célra külön