Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Dinamizmus és monumentalitás. Morell Mihály művészetéről

S lássunk csodát: ezt a kivételes élményt nem is a modern képtárakban kapta meg. Inkább a New York-i Természettudományi Múzeumban, ahol a hatvanas évek elején egy óriási méretű krómacél meteorittal szembesült. „Ez a nagy szivacsos fémdarab volt egyik legnagyobb szobrászi élményem..." vallja a művész. Mert: „...rettenetes erővel rajzolódnak ki az élei, a benne támadt lyukak és a homorúsága, ami olvadt állapotából megmaradt, miután a Földre ért... A világmindenség üzenetét fogtam föl..., amit én kicsiben próbálok láthatóvá tenni" (Rozgonyi Iván: Párbeszéd a müvekkel, MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, Bp., 1988., 186.1.). Nos, bárhogy is vesszük: ezt a kozmikus léptékű, drámai anyag- és emberképet Morell Mihály expresszív hangú plasztikái sugározzák leginkább. Nem véletlen így, hogy ennél a spontán, rusztikus és összetett formanyelvnél a művész folytonos mozgása is többé-kevésbé megállapodik. Már csak azért is, mivel itt a csúcsokon vagyunk. És nem csupán az egyéni teljesítmények viszonylatában, hanem a hazai expresszív szobrászat relációjában is. Látható azonban: az érett, rangos művek megszületését egy meglehetősen kontrasztos , cikkcakkos pálya előzi meg. Bár a művész nemigen foglalkozik művei datálásával, nekünk azonban mégiscsak törődnünk kell az időrenddel. Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a művész mindenekelőtt futurista szellemű plasztikáival törte át a hagyományé Ívű, klasszikus szobrászat kereteit. Vád című munkája még nyilvánvalóan Boccioni heroikus, ritmikus és töredezett formakiképzését juttatja eszünkbe. De az itt a lényeges, hogy Morell felfokozott, romantikus érzelmi alapállása ezúttal a szélsőséges, teátrális mozdulatokban, egyben a felszíni mozgalmasságban jut kifejezésre. A következő periódusban viszont a kubizmus és az organikus plasztika zártabb, szintetikusabb formai lehetőségeit alkalmazza. Hol vaskos, rusztikus alakokat idéz, hol meg törékeny, szinte pálcikaszerű figurációkat. Ám mindkét esetben mértanias, szimbolikus fegyelmet kölcsönöz müveinek. Mintha időközben rájött volna arra: a dolgok lényege azért belső struktúrájukban van. S innen már csak egyetlen lépésre vagyunk azokhoz a kiemelkedően fontos expresszív alkotásokhoz, amelyekben szerkezeti fegyelem és merész torzítás, szabályosabb anyagkezelés és szaggatott, megtépázott mintázás szervesen ötvöződik. Ami a futurista periódusnál még csak külsődleges formai tobzódás volt, az itt tragikus nyitottságú, belső elemmé válik. S ami a kubisztikus, konstruktív müveknél mindent átható geometrikus rendnek látszott, az itt csak a szobortestek vázaként jelenhet meg. Hiszen a drámai megtépázottság és az eleven ritmusú plasztikai lüktetés kontrasztja élteti e szobrokat. Jól példázza ezt a Hirosima című alkotás, amelyben az emberi kifosztottság az életerő markánsabb energiáival szövetkezik. A művész olajképein közel sincs ennyi felzaklató, drámai érzékiség. Nem mintha Morell Mihály érdektelen, unalmas és rossz műveket teremtene. El-