Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1995/1996 (Szeged, 1997)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Dömötör János: Az Alföld a képzőművészetben

DÖMÖTÖR JÁNOS Az Alföld a képzőművészetben Az Alföld irodalmi és képzőművészeti megjelenése közvetlen kapcsolatban van a XIX. sz. szabadságtörekvéseivel és a romantikával is. Petőfi börtönéből szabadult sasként élte meg az Alföld horizontjának végtelenjét. Sajátos, hogy az Alföld felfedezője, August Pettenkoffen, osztrák katonatisztként került Magyarországra, és szerette meg Szolnokot. Három évtizeden át festette a város által ihletett táj- és életképeinek sorát. Szolnok jó lehetőséget biztosított a festőművészek számára, hiszen 1847-től már vonattal is meg lehetett közelíteni, és Pettenkoffen mellett más osztrák művészek (Otto Thoren, Tina Blau) éltek is ezzel a lehetőséggel. A vásár, a piac és a népviselet színes forgataga kedvező témát jelentettek a festők számára. E mellett az általánosan ismert tény mellett azonban az is igaz, hogy idős Markó Károly is megalkotta 1853-ban az „Alföldi táj gémeskúttal" című, a klasszikus tájfestés módszerét alkalmazó müvét. Mellette még jónéhányan, Mészöly, Lötz, Mednyánszky, Ligeti Antal szintén megfogalmazták alföldélményüket alkotásaikban. Ezekben a művekben a romantikus szemlélet és a részletek gazdagsága egyaránt jelen van. Ugyancsak a XIX. sz. második feléhez kötődik Munkácsy Mihály alföldi élményeinek és festményeinek sora. Jelentős forrásává lettek alkotói munkásságának a békéscsabai inasévek és a nagybácsi gerendási birtokán szerzett tapasztalatok. Korábbi müvein még a romantika jobban érvényesült, a későbbi művek már mélyebbre ástak a táj és a benne munkálkodó ember világába. Sőt az impresszionizmus irányába tett kísérlete is az Alföld porfelhője által motiváltatott. Az alföldi művészet egyik első központjaként Szolnokot kell említenünk. A XIX. század utolsó harmadában már számos festő követte Pettenkoffen és társai példáját: Aggházy Gyula a térességet, Deák Ébner a színes életképeket alkotta meg itteni élményei nyomán. Bihari Sándor műveit már áthatotta a szociális érzékenység. Pataki László és Böhm Pál viszont inkább a külsőségekre figyeltek. Ilyen előzmények után fordult 1899-ben tizenkét festőművész a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumhoz az iránti kérelemmel, hogy Szolnokon létesítsenek művésztelepet. Ennek eredményeként 1902-ben a Zagyva és a Tisza találkozásánál fekvő hangulatos Tabán városrészben már készen állt 66 műteremmel két müvészház, amelyeket mind a mai napig használnak is a művészek. Sajátos jelensége volt ennek az akciónak, hogy a tizenkét kérel-