Múzeumi Füzetek Csongrád 5. (Csongrád, 2002.)

Deák József Áron: A Csongrád környéki táj története a XVIII. század végétől napjainkig élőhelytérképek tükrében

(Rorippo austriaca-Oenanthetum aquaticae), a kubik vizén pedig rucaöröm alkotta vizipáfrány-társulás (Salvio-Spirodelletum) is megjelenhet. A gát amennyiben agyagos, vályogos anyagból épült akkor mocsárrétek, ha löszös anyagból, akkor sztyepprétek menedékhelyéül szolgáltak a később felszántott ártéren. Érdekes mikxoldimadkus adottságainak köszönhetően (kiemelkedés, ugyanakkor ködzuggal is bír) eltérő igényű fajok túlélését biztosította. Jellemző példa a Csongrád környéki gátakon a kontinentális sztyeppfajnak minősített, védett réti iszalag és a boreális északi galaj együttes előfordulása. A vízrajzi viszonyok átalakítása az ártéri élőhelytípusok, tájhasználati formák átalakulását hozta, ami példátlan gyorsaságú fajkipusztulási hullámhoz vezetett. Az 1830-as évekhez képest a halmennyiség drasztikus csökkenését tapasztalták az itteni halászok, pedig a csongrádi hal keresett volt Kecskemét, Pest és Arad piacain is. A Sövényházy (1896) által leírt fajok közül az egész országból kipusztult a gödény. A daru is csak vonuláskor jön hazánkba. A XX. század jelentős részében kipusztultnak tekinthető halászsas első állomány e terület közelébe, Cserebökényre települt vissza (Bod). A bada térségünkből teljesen kipusztult. A haris szintén kipusztult vidékünkről, de 2000-ben a belvíz és árvíz idején 1 évig ideiglenesen visszatelepült. A póling, a szalonka, a lilék, a havasi partfutó, a sárszalonka, a lúdfélék már csak átvonulok. A múlt században gyakoribb réti sas ma csak téli vendég. A kormorán, különféle réce- (pl. tőkés, barát, csörgő), lúd-, vöcsök- (pl. kis, búbos), gém (pl. törpe, üstökös, szürke, vörös gém, bakcsó, kis és nagy kócsag, bölömbika)- és gólyafajok, a kanalasgém, a bíbic, a vízityúk, a szárcsa viszont túléltek a területen. Kiemelendő a Csongrád-Nagyréti Természetvédelmi Területen a fekete gólya költése (2 pár). A vidra azonban megritkult. A megmaradt fajok azonban, így is nagy fajgazdagságról tanúskodnak: a Köröszugban pl. 124 védett fajt figyeltem meg, amelyből 90 madár, s közülük is 17 fokozottan védett. Az árterek felszántása, kiszárítása azonban nem ment egyik napról a másikra. Az árterek kiszárításához már a XIX. században jelentős belvízelvezető csatornahálózat épült ki (Marnai-, Tőkefok-, Csongrádi-csatorna (Köröszugban), Kekeny-ér, Tőke-ér (Körösszög), Felső-csatorna (Kilences). Az ártér kiszárítása a területen eltérő eredményekkel járt. A leggyorsabb és legdrasztikusabb beavatkozás a Körösszögben történt. A becsatornázással a Kurca kivételével elvesztették jellegüket a Körösből kelet felé kiszájadzó erek. A gát megépítése után röviddel az ártér túlnyomó része szántófölddé vált: Zalota, Magyartés, Kurca mente. A szántóföldi művelés gyors kiterjedését egyfajta iniciációs magként az ártérből kiálló, termékeny infúziós löszhátak is elősegítették. A hátakon ekkoriban már számtalan tanyát is találunk. A szántóföldi művelés miatt kis foltokra szorult vissza a sztyepprétek területe. Artéri mocsarakat, laposokat is csak kis foltokban találni már ekkor (Zalota, Keskeny-ér mente). A szentesi Felső-rét még hosszú ideig ártéri mocsár volt. Feltöltődött laposának nádasai, peremi mocsárrétjei még a XIX. század végén létezhettek, de kis mozaikokként az övzátonyokon már megjelentek az első kistáblás szántóföldek. Új elem a másodlagos szikesedés. Kistőke térségében a felszíni üledék több helyen is eredendően szikes iszap, E területek a gát építés után kiterjedő cickórós puszták fajkészletének kiindulási és utánpódási forrása lehetett. A kistőkei pusztákon az ártéri mocsarak szikes mocsarakká alakulhattak át. A kunszentmártoni határban ártéri gyümöl-