Múzeumi Füzetek Csongrád 5. (Csongrád, 2002.)

Deák József Áron: A Csongrád környéki táj története a XVIII. század végétől napjainkig élőhelytérképek tükrében

4. A csongrádi táj a XIX. század közepén A XIX.század közepéig jelentős változás nem történt a természetes vegetációban. A táj ekkori képéről Lányi (1845) és Friedrich (1858) térképei alapján kaphatunk képet megörökítve a folyamszabályzás előtd utolsó természetes állapotot. A tájábrázolás egyrészt e térképeken meglepően pontos, ám a Csongrádtól nyugatra elhelyezkedő pusztákra nem terjed ki. Ezért feltételezzük, hogy 50 év alatt itt sem történt jelentős változás, noha a Csongrádhoz közel eső területeken a tanyák és ezzel párhuzamosan a szántók kis mértékű növekedése feltételezhető. A Kiskunsági-löszöshát területre eső részét azonban továbbra is a sztyepprétek és szikes gyepek uralták, amiken továbbra is extenzív állattenyésztés (juh, szarvasmarha, ló) folyt. A hullámtér vízrajzi viszonyai és gyakorlatilag változadannak tekinthető a korábbi évtizedekhez, sőt évszázadokhoz képest. A lomha folyó szinte minden egyes kanyarjának belső ívén zátonyokat találni zátonynövényzettel. A legnagyobb zátonyokat a Kelemnél, a Nagy-Osztásnál, a Gyój ai-szigeten, a Mámairéti Holt-Tisza mindkét partján, a Györfösnél, Csongrád várossal szemben, a Serházzugnál. Számos zátonyon fűz-nyár ligeterdők is megjelentek (Mámairéti Holt-Tisza északnyugati csücske, Serházzug). Jellemző azonban, hogy a fűz-nyár ligeterdők területe alig növekedett: némi növekedés csak Kelemnél, a Mámairéti Holt-Tisza északnyugati ívénél és az Alsó-Serházzugnál tapasztalható. A tölgy-szíl-kőris ligeterdők elhelyezkedése, állományaik mérete az előző 50 évhez képest nem változott. Lányi és Friedrich térképei lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ártéri mocsarakat finomabban is kategorizáljuk. A „kakás" néven említett tavi kakás, lándzsás hídőrösvirágkákás és virágkákás mocsarak továbbra is a terület alapmátrixát képezték. Nagyobb nádasok voltak a Kabzateleknél, Becsőtónál, Tiszasasi-Nagytónál, Görjén-laposnál, Pandúrtói-laposnál, Húnyos-laposnál, Deák-laposnál, Bódi-laposnál, a Kilencesben, a szentesi Felső-réten valamint Bokros-puszta búzási, illetve attól északra elhelyezkedő mélyfekvésű részein. Jelentős pangóvizes, hínárral borított terület volt a Búzás, a Téfölös, a Háromág, az Ellésparti Holt-Tisza, a Nagyréti-Morotva, a Rázsonyi Holt-Körös, a Csiga-ér, valamint a Nagy- és Kis-Jaksor-ér, a Tőke-ér és Keskeny-ér menti mélyfekvésű területek. A magassásosok és mocsárrétek az ártéri mocsarak peremén sorakoztak. Ezek a geomorfológiai adottságoknak megfelelően sok helyen félszigetként nyomultak az ártér belsejébe, mint például a Tiszazug déli peremén a tiszasasi Csomorkány-lapos, Nyárjas, a csépai Pókháza és Nagyhát valamint a szelevényi Öthalom, Szőlős-halom és Hoszzú-hát nevű részek vagy akár a Kilences és Serházzug közti folyóhát. A Tiszazug déli pereme mentén sorakozó I. A terasz alsó részét képző ártéri mocsarakba ékelt csépai és szelevényi „szigetek" — beleértve a Tó-köze öblözet és a Felső-földek hátasabb részeit is - jórészt mocsárrétek voltak, amelyeket magassásosok vettek körül. Kiterjedt mocsárrétek voltak Bokros-pusza déli felén és a Körösszög nem löszös alacsonyabb fekvésű részein. A szántóföldek területe jelentősebben csak a Tiszazug déli infúziós (nedves térszíni) löszös peremén nőtt. Ez a népesség növekedésével is összefügg. A népesség növekedését jól mutatja a települések kiterjedésének növekedése. Tiszasas és Csépa gyakorlatilag már