Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Félszilaj állattartás Csongrádon

A gulyáscserény belsejében rongypokróccal letakart szénán feküdtek, bár inkább csak rossz időben aludtak benn, jó időben, kinn a szabadban, subával takaródzva. A cserényben tartották az étekádát, a csobolyót és egy tejesdézsát, fehérre súrolt fenyődézsát, a tarhó oltására. A cserény mekett ákt egy kétkerekű bódé értékeik tárolására, és egy kocsi az új helyre költözéshez. A ma még Bokroson fekelhető cserények deszkából összeszögelt építmények, ezeket használták a pusztai legeltetés utolsó szakaszában. A pásztorok viselete valamikor fehér ing, gatya, ezüstgombos kismekény, zsinóros kék dolmány, suba és szűr, nagyszélű kalap volt, lábbelijük pedig csizma, nyáron papucs vagy bocskor. A gulyások felszerelését furkósbot és ustor egészítette ki. Jószághajtásra inkább az ostort használták, a botot terelésre és védekezni a bökős tehenek eken. A botot kőrisfából készítették, nem díszítették, de szép pirosra érlelték a napon, szalonnazsírral kenegetve. Előfordult, hogy a gulyás családja a közelben, Bokrosparton lakott, akkor a feleség főzött, és ő vagy a kisbojtár hordta ki naponta az ebédet. Néha azonban maguk a pásztorok főztek tarhonyát, lebbencset, paprikáskrumpkt vagy szalonnát, krumpkt sütöttek. Ezt gomba és madártojás gyűjtögetésével egészítették ki. Változatosabbá tette étrendjüket a tejtermékek fogyasztása, tejet ittak, saját készítésű tarhót és sajtot ettek. A tarhóhoz tőgymelegre langyosították a tejet, egy pohár tarhómagot külön elkevertek egy kis langyos tejjel, a többihez öntötték, letakarták és ruhák közé tették. Amikor kihűlt, már lehetett enni a tejfölszerű ételt. Ebből eltettek 1 deciktert a következőhöz, ez volt a tarhómag. 10-15 kteres fadézsákban, később bádogtálakban készítették. Kis tálakból ették kenyérrel, kerek tejfölöskanákal. Ha a gazdák ünnepnap felmentek Bokrosra megnézni a jószágot, akkor a gulyások megkínálták őket tarhóval. Számukra ez különleges, ízletes étel volt, mert otthon nem csinálták. A gulyások néha megfőzték bográcsban a csencselt birkát vagy bárányt is. Greskovics István szemtanúja volt annak, hogy a saját levében megfőzött báránypaprikást a bőrével felfelé fordított subára kiöntötte a pásztor s arról ették. A pásztorok törökülésben körülülve bicskaheggyel ették. Szent György napkor a csikósok is felkészülve várták a gazdák által kihajtott lovakat. Előtte való napokban előkészítették a cserényt, a nyűgöket. Átvételkor a lovak patájára számot sütöttek, ezt rávezették a törzslapjukra, így lehetett tudni, hogy melyik ákatnak ki a gazdája. Ez azért is fontos volt, mert nyár végére a csikók úgy megerősödtek, hogy gazdáik sem ismertek rájuk. Ha a gazda bélyegzővassal rásütötte saját jelét a jószágra, akkor nem tettek rá számot. A jószágot minden évben újra számozták. A jószág kiverése ünnepszámba ment, kyenkor a társulat levágott egy borjút a csőszháznál, megfőzték és adtak a paprikásból a pásztoroknak is. A csikós mekett egy s%ámadóbujtár vagy óregbujtár és egy kisegítő, a kisbujtár vigyázott a lovakra, egy évben kb. 140-150 darabra. Különösen az első két hétben kekett erősen vigyázni, amíg össze nem szoktak a jószágok. Az öreg lovakat lenyűgözték — az első két lábára vasnyűgöt tettek — ha elugrik a ménes, azok helyben maradnak, s a többi tudja, hova kek visszamenni. A ménesből az erősebb ákatokat, a hámoslovakzl aratáskor hazavitték, a nevendékjószpg ott maradt, amíg legeltetni lehetett. A legtöbb gazda már Katakn (november 25.) előtt