Múzeumi Füzetek Csongrád 2. (Csongrád, 1999.)

HORVÁTH László András – H. SIMON Katalin: Csongrád város története (A kezdetektől a vaskor végéig)

nyoláshoz képest ugrásszerű változást hozott egy terület eltartóképességében és ezzel nagymérvű népességnövekedés előtt nyitott teret. A Kárpát-medence területére az első telepesek az i. e. 6. évezredben, feltehetően nem nagy távolságról, talán a Közép-Balkánról érkeztek. Ezek azok a népcsoportok, melyek átvéve a neolitikus tradíciókat, észak felé haladva telepedtek le a Tisza-vidéken. Az anyagi kultúra rendkívüli egységessége is a gyors, robbanásszerű változásokra utal. A Kárpátmedence keleti fele — beleértve így Csongrád város környékét is — egy KözépGörögországtól a Felső-Tisza-vidékig nyúló hatalmas, majdnem homogén kultúrkör részévé vált. E hatalmas egységen belül a kutatók egy része helyi jellegzetességeik alapján kultúrákat, mások csoportokat különítenek el.

1 Az Alföld első letelepült népessége fő elterjedési területe alapján a jelenkor tudományától a Körös-kultúra (vagy csoport) elnevezését kapta (KUTZIÁN 1944).

2 Folyópartokon épült falvaikat a Berettyó-Hortobágy-vízrendszerig ismerjük; nyugaton a Duna, illetve a Dunántúl déli fele képezi határát — ott Starcevo-kultúrának nevezik —, keleten Erdélyig nyúlik elterjedési területe. A Kárpát-medencében ezek az emberi közösségek készítettek és használtak először égetett kerámiatárgyakat, edényeket, hálósúlyokat, mécseseket, emberes állatszobrocskákat, de ekkor kezdődött meg a csiszolt kőeszközök használata is. Ma mégsem ennek alapján különböztetjük meg őket az ős- és középső kőkor közösségeitől. A technikai újítások, bár fontos jelenségei a kornak, mégis csak következményei a termelőgazdálkodásra való áttérésnek. A délkeleti irányból érkező bevándorlók már domesztikált állatokat — főleg juh-kecskét — hoztak magukkal, de mivel ezek vad elődei a Kárpátmedencében nem voltak honosak, elszaporodásuk csak igen lassan haladt előre (KOREK 1984, 119). Az állattenyésztés mellett jelentős maradt ugyanakkor a vadászat és a halászat szerepe is. Növénytermesztésükről igen kevés adattal rendelkezünk. Fő táplálékuk a búza volt; ebből három fajtának a lenyomatait is sikerült elkülöníteni, de egyéb termesztett növények maradványait is azonosították már. A mezőgazdaság eszközei közül a kőpengékből kirakott élű sarló az egyetlen, melyet ismerünk, de nyilvánvalóan használtak csont- és agancsszerszámokat is, az utóbbiakat a föld fellazításához. Falvaik mérete változó: előfordulnak nagy, a folyópartokon hosszan elnyúló és egészen kicsiny, szinte tanyaszerű települések is. Az eddigi kutatások szerint a házak nem alkottak szabályos rendszert a településeken belül, méretük mindig kicsiny (20-30 nr). Anyagi kultúrájukból főként kő- és kerámiaeszközeiket ismerjük, mert ezek dacoltak leginkább az évezredek pusztításaival. Az újdonságnak számító csiszolt, polírozott kőeszközök — balták, ékek, vésők — mellett továbbra is nagy szerepet kaptak a pattintott kőeszközök, melyeket vágásra, kaparásra, fúrásra használtak, de ezek alakja és mérete, régészeti szakszóval: típusa, sokban különbözött már az őskőkor típusaitól. Mai szemmel kezdetlegesnek tűnő eszközeikkel bámulatos eredményeket értek el. Az Alföldet akkor még sűrűn borító mocsári tölgyerdökből hatalmas fákat vágtak ki és különféle feldolgozási módszerek segítségével épületfává, szerszámmá alakították azokat. / Trogmayer O.: A Dél-Alföld korai neolitikumának főbb kérdései. (Kandidátusi értekezés.) Kézirat. Szeged 1968. 2 Lásd előző j.!