Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Köszöntők–Méltatások - Jámborné Balog Tünde: Volt egyszer egy múzeum
JAMBORNE BALOG TÜNDE Volt egyszer egy múzeum Hát a nyolcvan? Az még hol van... legyintett az idő múlására három évtizede Lator László, egykori iskolatársának, a hatvan esztendős Tóth Ferinek írott köszöntőjében, de látnokként fölvillantotta az azutáni is, a meg sem nevezett kilencven bizonyosságát: Majd meglátod, majd megéred! És mert minél többet élünk meg belőle, annál gyorsabban fut az idő - eliramlik -, lám, föl sem ocsúdtunk az előző kerek évfordulók ünnepléséből, a latori jóslat máris beteljesült: most, hogy ezt írom, küszöbön áll a kilencvenedik esztendő. Egy kerek évforduló jó alkalom az ünnepelt érdemeinek felsorolására, szerteágazó tudományos és közösségszervező munkásságának, hatalmas életművének méltatására. Megtenném én is, ám vannak nálam hivatottabbak, akik majd számba veszik, hogy a szeretett Város múltjának milyen mérhetetlen mennyiségű tárgyi és szellemi emlékét kutatta fel, gyűjtötte össze, írta le, mentette meg az enyészettől Makó művelődéstörténetének emblematikus alakja:Tóth Ferenc, a legmakaibb makai, akinek neve mellől szándékosan hagyom el címét, rangját, kitüntetéseinek sokaságát; a szellemi élet arisztokratáinak nincs szükségük effajta mankókra, hogy feljussanak a Parnasszusra, nevük a védjegyük, életművük a belépőjük oda. Beállva az ünneplők közé inkább sok évtizedes barátságunk emléktöredékeivel köszöntőm a kilencven esztendős Tóth Ferencet, akivel a makói gimnázium folyosóján találkoztam először. Ő az iskola új oktatójaként, én érettségizendő növendéki minőségben, így aztán elkerültük az ismerkedés formaságait, tanárok nem szoktak bemutatkozni tanulóknak, kivált, ha nem is tanítják őket, bennem azonban erre a kora őszi napra datálódik ismeretségünk kezdete, amikor a tanteremből kizúduló diákok örvénylő tömegéből kivált egy pillanatfelvételnyi időre. Mint különös ismertetőjel tűnt fel már akkor a szerénysége - ma már szívesebben mondanám Arany János-i attitűdnek -, ahogy félrehúzódik, miközben az osztály jól értesült hangadói szájról-szájra adják a nevét, és ez az elsuttogott tótferenc megmaradt a fülemben, pedig akkor még sejteni sem lehetett, hogy ki is valójában ez az ismeretlen fiatalember, az új tanár, micsoda erő, szilárdság és céltudatosság rejlik szerénysége mögött, és hogy a következő évtizedekben úgy gyűjti majd össze a múlt szétporló darabjait és eleink hagyatékát, mint napsugarakat a domború lencse, hogy fellobbantsa velük az emlékezés lángjait egy olyan korban, amelynek rá- kényszerített jelszava a múlt végképpeni eltörlése volt. Azt sem tudhattam akkor, hogy mentorom lesz később, aki figyeli szárny- próbálgatásomat, egyengeti utamat, megajándékoz a múltba nyíló ajtó kulcsával, és a maga csendes, észrevétlen módján megpróbál lefaragni valamennyit abból a hendikepből, amellyel indultam, ahogy tette ezt másokkal is, a félreállított Kelemen Ferenccel, a mellőzött Ecsődi Ákossal vagy a feledésre ítélt régiekkel: Szirbik Miklóssal, Giba Antallal, Gilitze Istvánnal és a többiekkel... A folyosói intermezzo után majd egy évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy útjaink újra keresztezzék egymást. Addig legfeljebb messziről láttam, ám a hatva40
