Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Köszöntők–Méltatások - Jámborné Balog Tünde: Volt egyszer egy múzeum
JAMBORNE BALOG TÜNDE Volt egyszer egy múzeum nas évek derekán valami pezsgés kezdődött a városban, friss szél fújta el utcáiról az áporodott levegőt, kibontakozóban volt a népi kultúra reneszánsza, és egyre többen vettük észre, hogy Makón van egy múzeum. Most már tudom, hogy volt korábban is. Voltak gyűjteményei. Voltak igazgatói. Még teremőre is volt a gazdátlan időkben! De amiről nem tud az ember, az mintha nem is lenne, olyan, mint Amerika Kolumbusz előtt, terra incognita, kőzetek mélyén rejtőző zárvány. Makón attól lett múzeum a múzeum, hogy Tóth Ferenc lett az igazgatója, és az addig néma intézmény egyre többet hallatott magáról, mi pedig közönség lettünk, elkezdtünk odajárni. Mentünk előadásokra, tárlatokra, vagy csak úgy benéztünk hozzá egy kis múzeumi ájert szívni, és hallgatni, ahogy lelkendezve újságolja, jellegzetesen megnyújtva nevem első rövid magánhangzóját: „ Tünde! Képzelje! Tegnap találkoztam ..” és itt általában olyan valakinek a neve következett, akinek köze volt József Attilához vagy Galamb Józsefhez - hogy csak a végleteket említsem a városhoz kötődő hírességek közül -, és akitől megtudott valami újabbat a régi nagyokról, vagy levelek kerültek elő, kéziratok, elfelejtett festők festményei. Az iskolák év végi rajzkiállításait ettől fogva ott rendeztük meg Ferinél a múzeumban, és a helyi rajztanárok - köztük Kálmán Edit, Karsainé Volent Irén és személyem - közös tárlatait is beengedte birodalmába, abba az egyszervolt-holnemvolt kúriába az Óperenciás- tengeren innen, az Üveghegyen túl, a Megyeház meg a Kazinczy utca sarkán, és bár rég lebontották, ott van ma is, valahol megbújva az új múzeum tégláit kötő habarcsban, mint Kőmíves Kelemenné hamvai Déva várának falaiban. Nincs emlékem róla, hogy mikor, milyen alkalommal léptem be először jellegzetes szárazkapu-bejáratán, de most is dobban a tisztára súrolt padlat lábam alatt, érzem a friss meszelés szagát, előttem van a százesztendős, kívül-belül fehér épület minden részletével, három szobából összenyitott tágas, világos kiállítótermével, és kicsiny, meghitt irodája Tóth Ferenccel- vagy ahogy az egész Város ismerte -, Tóth Ferivel. Feri bácsi csak később lett belőle, talán ama megénekelt hatvanadik születésnap körül, mely megszólítás sokkal inkább személye és munkássága, mintsem a kora iránti tiszteletből fakadt, mert a kor az aztán nem látszott rajta, hetven évesen is olyan törhetetlen kedvvel pattant fel biciklijére, mint kezdő tanár korában (vagy később is, sokáig, amikor találkozni indult feleségével minden áldott napon, pontban déli tizenkettőkor, hogy együtt ebédeljenek), és csak a minap mondta olyan derűvel, mintha valami vidám eseményről számolna be, hogy kerékpárját már három éve szögre akasztotta. De térjünk vissza a régi múzeumépület irodájába, ahol ma is ott ül a fiatal Tóth Feri az asztalánál, és önfeledten, mintha semmi más dolga nem lenne, hallgatja látogatóit, akik önző módon visszaélnek/visszaélünk türelmével és idejével (mialatt a drága Kapusné Giziké rendületlenül kopog a vén írógépen, a múzeum pótolhatatlan Kádár Évája pedig takarít, postára kerekezik, kertet ás, teremőrködik, kioktatja a pökhendi városházi embert, és a legelvtársiasabb időkben is igazgatóurazza főnökét. 41