Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Jámbor Zoltán: Egy kortárs emlékei
JÁMBOR ZOLTÁN Egy kortárs emlékei Tavasszal szerencsére megszűnt számomra a nyomor. A börtönkórházból szabaduló Gossler Iván barátom beajánlott a saját helyére mint medikust. Akkor vettem hasznát először és utoljára annak a pár egyetemi évnek. Azokat az alapvizsgálatokat csináltam, amelyeket abban a laboratóriumban még el lehetett végezni. Ez már nem börtön volt, legalábbis megjelenésében nem. Fehér ajtók rézkilinccsel, széles ablakok, mint otthon, és csak kívülről nagyosztású ráccsal. A bejárati ajtó üveges, mint civil helyeken, és csak ez volt zárva. És itt szólt a csengő is, ha valaki be akart jönni rajta. Mindig egyenruhás. Itt már nem éheztem. Pár hónappal később börtöntársaim sem, mert a hatalom rádöbbent arra, hogy az a sok ezer ember a börtönökben munkaerőt jelent. Ahhoz, hogy dolgozni tudjanak, fel kellett táplálni az éhségödémás embereket, akik eredeti súlyuk 50-60%-ára fogytak le. Megjavult az ellátásuk és olyan állapotba kerültek, ha kivitték őket munkára, nem kellett azonnal mint alkalmatlanokat visz- szahozni. 1952 márciusában nagy transzportok indultak szerteszét az országba, Márianosztra nagyrészt kiürült. Sajóbábony, Hejőcsaba, Kazincbarcika, Miskolc Egyetemi Város, az egész északi iparvidék, a Tisza menti ipari létesítmények, Ino- ta, Várpalota, Tatabánya, Oroszlány - a szocialista nagyberuházások - munkahelyei ekkor töltődtek fel rabokkal. Először Miskolc Egyetemi Várost kezdtem el építeni nem túl jó hatásfokkal, csupa máshoz értő, jól kvalifikált emberrel együtt. A nagy mészoltó láda körül dr. Szabó József botladozott, a jogfilozófia professzora Szegedről. A téglákat a csillékbe Cziffra György világhírű zongoraművészünk rakta. A darut egy neves operaénekes vezényelte a földről igen sikeresen, mert erős baritonja jól hallható volt fenn a toronyban. A tágasabb tér nagy nosztalgiát keltett a szabad élet után, s az egyik fiatal elítélt megszökött egy őrizetlen pillanatban. Két nap múlva hozták vissza kéz-és lábbilincsben, feje felismerhetetlenre torzult, arca és ruhája csupa vér; több őr kísérte, s hangosan kiabálnia kellett: „így jár, aki szökni akar”. De hangját egyre gyengébben lehetett hallani, és később már járni sem tudott. 1952-ben kiderült, hogy baj van a szénnel, meg kell vívni a széncsatát. A katonákat közülünk válogatták, így kerültem Oroszlányba, ahol igen fegyelmezett, kemény munka folyt, bányában másként nem is lehet. Itt már pénzt is kerestem, aminek felét rabtartás és egyéb címeken lefogták ugyan, de a másik felét haza lehetett utaltatni. Apámat letartóztatásom miatt kidobták állásából, és igen szűkösen éltek. Most valamit visszasegítettem. Vájár lettem, mert tanfolyamot rendeztek a táborban, ami teljes értékű bizonyítványt adott. Vájárként dolgoztam másfél évig, amikor megtörtént a Nagy Imre-féle kormányváltás. Azt az embertömeget, amit a szocializmus építésének nagy dicsőségére összezsúfoltak szerte az országban, kezdték hazaengedni. 1953. november 20-án, nyolc hónappal a teljes időm letöltése előtt hazaengedtek. A bányába azért nem mentem vissza. 255
