Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 1. (Makó, 2017)
Kunkovács László: A néprajzi fényképezés mint gyűjtési és kutatási módszer
KUNKOVÁCS LÁSZLÓ A néprajzi fényképezés mint gyűjtési és kutatási módszer Leonardo már belekukucskált a sötétkamrába. Egy doboz volt az, elöl néhány mm- es lyukkal és annak, ami előtte volt a képe fordított állásban a doboz hátsó falára vetítődött. A szemünk is eszerint épül föl. A fényképezés új korszakot elindító találmánya tette lehetővé, hogy a kép rögzíthető legyen. A XIX. század közepén rohamosan terjedő technika még csak egypéldányos dagerrotípiát szült. A sokszorosítás igénye, amire a könyvkiadás miatt is szorító szükség volt, megteremtette az úgynevezett negatívot, amelyről a laboratóriumban akárhány pozitív, tehát a valóság tónusrendje szerinti kép készülhetett. A találmány folyamatosan tökéletesedett, egészen a digitális korig. Az elöl nyitott, kicsi, kerek lyuk helyére üveglencse, aztán üveglencse-rendszer került, miáltal egyre nagyobbra lehetett nyitni a környílást. Ráadásul ez már borotvaéles képet adott. Elég volt expozíciós időnek a másodperc töredéke és lehetővé vált a gyors mozgás rögzítése is. Ma elmondható, hogy ahol valami is látszik, az megörökíthető. A megismerés láza hajtotta a nagy földrajzi felfedezőket, akik magukkal vitték a fotómasinát. Ok voltak azok, akik hősies vállalkozásaikkal a távoli népek életéről is tudósítottak. Megérkeztünk tehát a néprajzi fényképezéshez, amely hallatlan lehetőség, hiszen korábban a grafika vagy a festmény volt a vizuális hordozó. Ezek lehettek akár művésziek, de a kézműves módszer nem vehette magára minden látható dolog megismertetését. Ellentmondásos volt a fényképezés fogadtatása, mert érdekeket sértett, s ez máig kísért. A legtöbbet éppen a „testvérmúzsák” tették ellene. A festőművész joggal tartott attól, hogy ezentúl mástól is vesznek képet. Elvétve ma is föl-fölbukkan a sznob tiltakozás: Fotót lakásba?! Miközben a művészettörténet tanszéken világ- színvonalon tanítják a gótikát, a fotóról nem sok hangzik el. A tudomány intézményei hierarchikus rendet örököltek, amelyben a fotográfus nem nőhet magasabbra a technikai segéderőnél. A Néprajzi lexikonban „néprajzi film” szócikk van, „néprajzi fotó” nincsen. A fotográfia a meghosszabbított szemünk. Kíváncsi lénynek születtünk. Jó lenne mindent látni, mi több, a legszebbeket, a legfontosabbakat valahogy rögzíteni szeretnénk, hogy megtarthassuk, aztán másoknak is megmutathassuk. Faust óhaja: „Pillanat, állj meg!” sokáig tűnt megvalósíthatatlannak. Ma már nincsen olyan család, ahol ne lenne legalább egy fényképezőgép. Nálunk a fotográfus egzisztenciális csúcsa a fotóriporter. A sajtónak dolgozik, örökös rohanásban él, afféle szerkesztőségi lóti-futi. Kész csoda, hogy ennek ellenére jó néhányuk mégis tud olykor rendkívülit alkotni, vissza-visszajárva dolgozni egy-egy témán. Az emberi agy olyan, hogy abba nem kettő, hanem akárhány felkészültség belefér. A szakágak egybekapcsolhatok. A sokszínű, ágazó-bogazó összefüggésekből álló világot az ember csak többcsatornás tudással képes megérteni. Szerintem ebben az érzelmeink és ráérzéseink is szerepet kaphatnak. 154
