Forgó Géza szerk.: Szirbik Miklós léptein...Tanulmányok Halmágyi Pál 60. születésnapjára. A Makói Múzeum Füzetei 110. (Makó, 2008)

MARJANUCZ LÁSZLÓ: Vármegye a polgári korban

vármegye köteles végrehajtani a törvény illetve a kormány rendeleteit. Ez jelentette az állami közigazgatás közvetítését. Autonómiájuk lényege, hogy belügyeiben önállóan intézkedett, egyben köteles is volt önkormányzati ügyekben lejárni, melyekben döntött és határozott, amit aztán saját közegeivel végrehajtott. Fontos joga volt, hogy tisztviselőit választhatta, s a kormánnyal közvetlenül érintkezett. Az állam centralizáló törekvését mutatja, hogy magánfelek az önkormányzat körében hozott sérelmes határozat ellen korlátozás nélkül a minisztériumhoz föllebbezhettek, míg a megye csak miniszteri engedéllyel foganatosíthatta határozatait. A megye fölírhatott a kormánynak a törvények ellen a végrehajtás fölfüggesztése céljából, ha azokat törvénybe ütközőnek, vagy a helyi viszonyokhoz képest célszerűtlennek tartotta. Az első tisztán törvényességi, alkotmányos kérdés, a második tisztán politikai. Ezzel szemben ott volt a főispáni jogkör: ha az állam érdekével ellenkező helyi határozatot hoztak, megtorpedózhatta az önkormányzatot. 1870-ben jött létre a törvény értelmében az Állandó Választmány, melynek elnöke kezdetben az alispán, később a főispán. Az a megkötés, hogy a Választmány jegyzőkönyveit föl kellett terjeszteni a belügyminiszterhez annak fényében érdekes, hogy milyen jogkörrel rendelkezett a főispán. A 42. tc. értelmében a Törvényhatósági Közgyűlés összehívása előtt a főispán ún. számonkérő széket tarthatott (főispán alispán, főjegyző, választmányi tagok) a vármegyei közigazgatás munkájáról szóló beszámoló végett, és megvizsgálta a vármegyei tisztviselők hatósági eljárását. Ha hibáztak, fölfüggeszthette őket, kivéve az alispánt. Ekkor a főispán még nem rendelkezett fegyelmi jogkörrel, de megnövekedett hatalmát jelzi, hogy vármegyei, vagy az alispáni kötelességszegés esetén miniszteri fölhatalmazása volt a törvényellenesen eljáró megyei apparátus közvetlen irányítására. Az alispánt illette a rendelkezési jog, a főispánnál voltak a kikényszeríthetőségnek az eszközei. A korábbiakhoz képest a vármegye adózatási joga csak pótadó kivetésére korlátozódott, s az is csak 3%-a lehetett a beszedett állami adónak. Ebben is a centralizáció tükröződött: az állam igyekezett a megyei tisztviselőket egzisztenciálisan is függésbe hozni fizetésükön keresztül. Az 1876-ban létrehozott Közigazgatási Bizottság kísérlet a dekoncentrált (tevékenységüket a megyei törvényhatóságban, de attól függetlenül kifejtő állami szervezetek), és a megyei autonóm szervek közötti összhang megteremtésére. A miniszterek rendeleteiket ne a megyei közigazgatáson keresztül hajtsák végre, hanem Közigazgatási Bizottságon keresztül. Ott viszont az állami tisztviselők voltak többségben. A közigazgatási bizottság elvette az állami közigazgatási feladatok közvetítésével járó törvényhatósági funkciók egy részét. A megyei közintézmények élén ezután általában a főispán állt. A megye történetében a következő nagy jelentőségű lépést Tisza Kálmán tette meg. Az 1876:20. tc. és a 33. tc. 47 kisebb városi törvényhatóságot olvasztott be a vármegyék területébe. Ekkor került többek között a Kiskunságból Dorozsma Csongrád vármegyébe. 84