Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

A makói atlétika nagyjai

atlétikát. „Sanyi bácsi" igen jó szervező volt. A háború után megszüntették a különböző iíjúsági szervezeteket. A leventét, az egyházi iíjúsági szervezeteket és a cserkészetet is. Az új politikai pártok iíjúsági szervezetei nem foglalkoztatták a középiskolás fiatalokat. írásbeli dokumentumokat ebből a korból az atlétikáról csak elvétve lehet találni. A helyi újságokban esetenként írnak az atlétikai versenyekről, a kegyeleti váltófutást is megemlítik, de eredményeket nem közölnek, egyesületet sem írnak, csak a versenyzők neveit sorolják fel. 1946-ban labdarúgó mérkőzések szünetében több alkalommal tartottak a kereskedelmisek atlétikai versenyt. Ezekre a hétköznapi sportköri foglalkozásokon melyek a pályán voltak - készültek. Mi, gimnazisták irigykedve néztük őket, és mikor kértük, hogy mi is versenyezhessünk velük, megengedte „Sanyi bácsi". Érdekességként mondom, hogy mi, gimnazisták az iskolaudvaron versenyeztünk 60 m-en, esetenként a Petőfi-park körül hosszabb távon. Tisztában voltunk azzal, hogy kik a legjobb futók az iskolában, és őket is lehívtuk a pályára. A pályán nem volt ugró és dobó létesítmény, csak a helyük volt meg. A kereskedelmisták súlyt is löktek, diszkoszt is vetettek, és a pályára látogatók esetenként versenyre hívták ki a gyakorlókat. Hajói emlékszem, volt olyan látogató, aki ugyan kb. 30 éves volt, utcai ruhában, viszonylag korszerű technikával 11 m felett lökött a súllyal. A leventében, aki sportolt, annak állítólag nem kellett alaki foglalkozásokra járni. Az év vége felé már volt egy gerely is, nem tudni, honnan került elő. Nekünk nem volt szabad teljes erővel hajítanunk, de 8-10 m-re célba szurkáltunk. Azután a diszkoszok is meglettek. Diszkoszvetést intézményesen csak a lányok tanultak. Esetenként a futballpályán szemben állva, a két diszkosszal 4-en vagy 6-an edzettek. Azután elkészült a magasugróhely, így az atlétikának a legfontosabb számait már tudtuk gyakorolni. A magasugrás nagyon népszerű volt. Ketten voltak, akik nagyokat ugrottak, Hős Zoltán, aki a labdarúgókkal edzett, otthagyva a labdarúgást, mindenáron saját testmagasságát igyekezett átugrani - sok kísérlet után, végül sikerrel. Kovács László, aki szintén a kereskedelmi iskola tanulója volt, aki kb. 180 cm lehetett, a versenyben alul maradt, bár nagyobbat ugrott Zolinál, de a saját testmagasságát nem tudta átugrani. Ok ketten uralták a terepet, mivel 150 cm felett gyakoroltak, más már ilyen magasat nem tudott átugrani. A távolugrópálya később készült el, a nekifutót fekete salakkal borították. Ebben az évben már városi versenyeket is tartottak, bár ezek inkább edzés jellegűek voltak. Korosztályos versenyek nem voltak, emiatt mi, kisebbek nagyon szenvedtünk, mert nem tudtunk helyezést elérni. Mi, gimnazisták - mivel 8 osztályos volt - kb. 13-14 évesek lehettünk (serdülőkorúak), és a 4-5 évnyi korkülönbség miatt csak 4-5 év múlva lehettünk versenyképesek. Kezdetben szögescipők még nem voltak, csak Szlovák Lászlónak volt egy pár. 1947-ben a Vasutas Szakszervezettől kaptunk felszereléseket, 10-12 pár szögescipőt, trikókat, alsónadrágokat. Ezek használata nem volt zökkenőmentes, hiszen egy-egy váltóban nem jutott mindenkinek cipő. 1947-ben kezdtünk el versenyezni. A bajnokságokat ezekben az években még nem megyénként, hanem területenként rendezték. Hat terület volt az országban, mi a 12