Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)

Halmágyi Pál múzeumigazgató: Lengyel katonák Magyarcsanádon 1939 őszén

gondolt a lengyel katona Kérdő János szakaszvezetőre, aki az első alkalommal elkísérte, és megismertette a falu legfontosabb intézményeivel. A postamesternő tudott németül, és ezután ő volt a kapocs a lengyel katona és a magyarcsanádiak között. Baloghi József vendéglős rádiójából szerezte Antoniewicz a legfrissebb híreket, és ezeket minden reggel ismertette a táborban katonatársaival. Rövidesen megindult a levelezés az otthon maradottakkal, s ezt a magyar állam díjmentesen feladható levelezőlapokkal segítette. A normalizálódó táboréletet a visszaemlékezések szerint a jó koszt, a hetenkénti fürdés, a vetett ágy, a tábori cipészmühely és mosoda jelentette. Vasárnaponként a lengyel katonák csoportosan vettek részt a szentmisén, vagy a csanádi, vagy az apátfalvi templomban. Október közepén a budapesti központból lengyel betűs írógép és egy láda lengyel könyv érkezett. Megindult a tábori újság szerkesztése. Ugyanebben az időben két magasabb rangú tiszt is érkezett Budapestről, és ezt követően Magyarcsanádról is megkezdődött az evakuáció. A Franciaországban megalakult lengyel hadseregbe önként jelentkezők négy-öt fős csoportokban éjjelenként elhagyták a tábort. Az országút egy előre megbeszélt helyén várta őket a gépkocsi, mellyel Szegedre utaztak. Alexander Piskorski lengyel polgár szállította a közeli nagyvárosba őket, majd lakásáról pihenés és átöltözés után immár civil ruhában a pesti vonattal utaztak el az önkéntesek. A fővárosban útlevelet, vonatjegyet, s némi pénzt kaptak, és a nemzetközi gyorssal Olaszországon keresztül elindultak Franciaország felé. A német elhárítás hamar felfigyelt az utazásokra. Új módszert kellett tehát kitalálni, s ezután csak a dél-dunántúli táborokig vonatoztak a lengyelek, s innen szöktették át őket Jugoszláviába. Ebben a munkában sok vasutas, a drávai határt jól ismerő erdész, halász és gazdálkodó vett részt. A magyarcsanádi tábor parancsnokát a sorozatos létszámhiányok miatt be is rendelték Szegedre jelentéstételre, ám végül semmi nem történt. (Mint a visszaemlékezésekből tudjuk, egy igazolvánnyal öt-hat lengyel katona fordult meg a táborokban. Egyrészt ez is az oka annak, hogy a mai napig nem tudjuk pontosan megmondani, hányan menekültek Magyarországra, és hányan mentek innen tovább Franciaországba, vagy a Közel-Keletre tovább harcolni a német fasizmus ellen.) Az evakuáció óvatosabban, jobban konspirálva folytatódhatott. A Franciaországban Sikorski tábornok vezetésével megalakult lengyel hadseregnek először a szakképzett katonák: pilóták, harckocsizók, tengerészek, utászok, tüzérek, sofőrök kellettek, így először ezek hagyták el a magyarországi táborokat. A Magyarcsanádon maradottak egyre inkább beépültek a két község, Apátfalva és Magyarcsanád életébe. Elhatározták, hogy műsoros estet rendeznek karácsonyra. A község vezetőivel, Borcsányi Nándor főjegyzővel, Bellovai Sándor jegyzővel, Irlanda Dezső református, Lucái Mladen román ortodox, Sedos Velko szerb ortodox pappal, Neducza István és Varga Ferenc tanítókkal együtt folyt a szervezés. A táncokat (lengyel katonák magyar lányokkal), szavalatokat, akrobatamutatványokat tartalmazó kedves műsort nagy sikerrel mutatták be. Az est végén, a közelgő szentestére gondolva a lengyelek ajándékcsomagokat kaptak a hallgatóságtól. Még így is nehéz lehetett a hazától távol töltött első karácsony. 21