Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
A tervünkről tájékoztattam Rzepka kapitányt, azután együtt mentünk el Mihály Sándor hadnagyhoz, a táborparancsnokhoz. Ő beleegyezett, mert így legalább a tábor egy részének néhány héten keresztül lesz célja és munkája is. Esti sorokozó után lezajlott a művészek kiválasztása. Az ötletet nagy rajongással fogadták, sokan jelentkeztek abban a reményben, hogy majd szabadon kijárhatnak próbákra, de igazi tehetségre sajnos nem bukkantunk. Bocsánat, egyet találtunk: Szczepariski "óriásnak" fantasztikus fogai voltak. A fogaival megfogta az asztal peremét, és fel is tudta emelni azt. Ez egy 2 - 3 perces mutatvány lehetett. Egy énekes is jelentkezett, igaz, hogy nem egy Kiepura, de a hangja elfogadható volt. Egy másik kollega kulisszákat akart festeni. Úgy kb. tízen állították, hogy ismerik a lengyel népi táncokat. Őket Rzepka kapitányra bíztam. Elmentünk Borcsányi Nándor főjegyzőhöz, aki egy kedves, idősebb úriember, tipikus magyar volt. Szeretettel fogadott minket és elmesélte, hogy az egyik őse lengyel. Megköszönte, hogy a bevételt a Magyar Vöröskeresztnek adjuk, és a költségek iránt érdeklődött. Tájékoztattam, hogy mi magunk készítünk el mindent, a díszleteket is, de ehhez szükségünk lesz festékre, papírra, ecsetekre és lécekre. Szóba hoztam egy szerény gázsit is a művészeknek, ezt kérte tőlem Stasio. A főjegyző azonnal intézkedett: a termet ingyen kapjuk, de azt muszáj kitakarítanunk, a festékért és más kellékekért menjünk el Gera Sándor kereskedőhöz, a többit Makón vegyük meg, ahol színházi öltözékeket is lehet kölcsönözni. A főjegyzőtől teljes megnyugvással jöttünk ki. Most már - miután biztosították a pénzt és támogatást - el lehetett kezdeni a készülődést. Végre megjött az első lengyelországi levelem, Zosia Staniszewska írt nekem, aki gépírónő volt a szerkesztőségben. Értesített, hogy az édesanyám Lubonban van, oda ment a nővérem is, Hala. Janusz bátyám Varsóban maradt, Tadeusz öcsém Németországban van, valószínűleg fogságba esett. Ula húgomat Lwówban látták. A készséges Zosia megírta, hogy hány napig mentek a levelek. Kiderült, hogy az édesanyámnak címzett levelem 41 napig, Zosiához küldött levelezőlapom pedig 20 napig ment. Ellenben a Zosia által elküldött levél 11 napig jött hozzám. Németül írt, írógépen. Tájékoztatott, hogy német nyelvtudásának köszönhetően sikerült munkát szereznie az "Ostdeutscher Beobachter"-nél. Arra gondoltam, hogy a lengyel ellenállási mozgalom csempészte be oda, hogy legyen egy megbízható ember ennél az aljas lapnál. Néhány hónapon keresztül küldözgette nekem ezt az újságot, tehát tudtam, mi folyik Poznanban. (...) Wawrzyniak (a "Kurier" sofőrje) is küldött nekem egy levelezőlapot, amelyben értesített, hogy szerencsésen megérkeztek Budapestre, ahol az egyik lap főszerkesztője szárnyai alá vette az egész csoportot. (Seyda szenátor néhány barátjával együtt már október közepén távozott Franciaországba). Wawrzyniak mostanában egy magyar bizottsággal látogatja a lengyel táborokat, s ennek köszönhetően alkalma van segíteni katonáinkat a szökésekben. Rájöttem, hogy odaviszi nekik az útleveleket és civil ruhákat. Az Ulatowskitól kapott címre írtam egy levelet Seydának, és mellékeltem hozzá a magyarcsanádi "Kurier" egy példányát. Nagyon gyorsan, már november végén megjött a válasz 1939. november 19-i postai bélyegzővel: "... Drága Uram, üdvözlöm Önt és a többi 37
