Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
gyorsvonaton ültek. De a Váci utcai konzulátusunk és az "EWA" irodája előtt egyre többen gyülekeztek a franciaországi hadseregbejelentkezők közül, s a végén már kis tömeg gyűlt össze. Hamarosan elfogytak az útlevélnyomtatványok, s azokat sürgősen más lengyel külképviseletekről kellett pótolni. A követség pénze is gyorsan elfogyott. A budapesti képviseletünk nem készült fel ilyen nagyságú kiadásokra és csak októberben a párizsi lengyel nagykövetségtől sikerült 8.000 dollárt szerezni, amely összeg a szükségletekhez képest kevésnek bizonyult, annak ellenére, hogy a menekültek ellátását a magyar kormány magára vállalta. (Ez naponta 100.000 pengőbe került.) Szerencsére az akcióba a lengyelekkel szimpatizáló civil szervezetek is bekapcsolódtak, és magukra vállalták az evakuációs terhek egy részét. A Magyar - Lengyel Menekültügyi Bizottság elsőrendű feladataihoz tartozott, hogy a jelentkezőket civil ruhával lássa el, megszervezze nekik a szállást és az élelmezést. "El kellett tüntetni Budapest utcáiról a lengyel egyenruhákat." Ezért a Lengyel - Magyar Egyesület titkára - Rácz Salamon - amikor megérkeztek az első hírek a határon megjelenő lengyel menekültekről, nagy propagandaakcióba kezdett: felhívást intézett a társadalomhoz, hogy gyűjtsenek ruhát és pénzt a menekültek számára. Több mint 2 millió pengőt sikerült összegyűjteni. Találtak egy Rubel nevű ruhanagykereskedőt, akmek raktáraiban nagy számú ruha hevert, igaz, hogy nem a legdivatosabb, de legalább olcsó. Az lett az eredmény, hogy a Váci utcán várokozók közül sokan egyforma öltönyben jelentek meg. Rzepka kapitány mesélte, akadt néhány mulatságos momentum is, amikor a katonai szabályzathoz szokott embereink elfeledkeztek magukról, és egy magasabb rangú tiszt láttára - civil ruhája ellenére - vigyázzban állva tisztelegtek neki. Természetesen a Váci utcai tömeg felkeltette a németek figyelmét, és ez azzal járt, hogy időnként a német követség tiltakozó jegyzékeket küldött a magyar kormánynak. Panaszolták, hogy a lengyelek egy "légiót" szerveznek, amely egy Németországgal háborús viszonyban álló országba készül. Magyarország tehát kénytelen volt bizonyos korlátozó intézkedéseket eszközölni. 1939. novemberétől kezdve követelték, hogy mindenki, aki el akarja hagyni az országot, rendelkezzen az 1939. szeptember 1-je előtt kiállított útlevéllel és magyar vízummal, valamint rendelkeznie kell a jugoszláv és francia vízummal is. (Mindezek megszerzése nem okozott nagyobb gondot). Az oiasz vízumra nem volt szükség, mert a római lengyel nagykövet Boleslaw Wiemawa -Dlugoszewski 1939. november 23-án kelt jelentése szerint: "Ciano miniszter úr biztosított engem, hogy az olasz hatóságok nem fogják megakadályozni a lengyel emigránsok Franciaországba való bejutását". Az olaszok csak később követelték az útlevél birtokosától, hogy felmutassa az árja származását igazoló dokumentumot. Hivatalosan azt beszélték, hogy az "EWA" iroda civil mezőgazdasági munkásokat verbuvál franciaországi munkálatokra, és minden jelentkező 10 pengőt és 2 dollárt kap útiköltségként. A magyar hatóságok megállapodtak az "EWA" irodával a napi limitet illetően. Eszerint naponta 70 személy utazhatott el. Az útlevelek kiállításával a szövetséges (francia, angol) konzulátusok is foglalkoztak, pénzért pedig néhány más konzulátus szintén elvégezte ezt a munkát. 32
