Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)

Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről

Egy másik lépés, amellyel csökkenteni akarták a fővárosi lengyel tömegeket, abból állt, hogy mindjárt az orvosi vizsgálat, adatfelvétel és útlevélfénykép készítése után a jelentkezőket a Budapest környéki — a Magyar - Lengyel Bizottság által létrehozott — táborokba irányították. Többek között ide tartozott az 1939 októberétől a Balaton mellett működő Zamárdi polgári tábor. Az eredeti elképzelés szerint egy lengyel iskolát akartak ott a lengyel fiatalok számára felállítani, de a tábornak elejétől kezdve az evakuálást segítő jellege volt. A táborban eltöltött idő alkalmas volt arra is, hogy az ott lévők bajuszt és szakállt növesszenek, ugyanis egy idő után a magyarok felhívták a figyelmet arra, hogy az országot a szabályok szerint csak a 17 éven aluliak és 50 éven felüliek hagyhatják el. Ezt a rendeletet természetesen a németek nyomására adták ki. Ettől kezdve a Váci utcán csak rövidnadrágos "ifjak" vagy „szakállas" öregek sétáltak. Végül az összes táborba egy parancsot továbbítottak, mely szerint senki se jöjjön Budapestre engedély nélkül. Kiielölték az "EWA" iroda meghatalmazottjait is. így jött el hozzánk Rzepka őrnagy. Magyarcsanádról a gyűjtőhelyekre kis csoportokban indultak az emberek. Az éjszaka leple alatt szívódtak fel, a mi feladatunk pedig az volt, hogy távollétüket titokban tartsuk. Az utazásokat megkönnyítette, hogy néhányunknak saját gépkocsija volt. Vezetőjük a Bydgoszczból származó Aleksander Piskorski lett, aki saját Mercedesével minden vasárnap a szomszéd faluba ment egy papért, aki bemutatta a misét. Piskorski szolgálatait a tábor parancsnoka is igénybe vette, ő a 45 km-re fekvő Hódmezővásárhelyen lakott, ahová általában vonattal utazott. Egyik útjuk során Piskorskinak sikerült meggyőznie Mihály Sándor hadnagyot, hogy kár lenne a szabadban, hol a napon, hol az esőben álló lengyel autókért, célszerűbb lenne beállni a tábor közelében lévő téglagyárba. Ezentúl a szökni kívánó csoport tagjai éjjel, 2 - 3 sofőrrel átmentek a téglagyárba, ott beszálltak a kocsikba, és alig fél óra elteltével már Szegeden is voltak. Ott átvette őket Piskorski mennyasszonya (későbbi felesége), és átirányította őket a gyűjtőhelyre. Amikor az még nem működött, illetve miután felszámolták a találkozási pontot, a hölgy megvette nekik a vonatjegyeket, és felrakta őket a budapesti vonatra, ahol már biztonságban érezték magukat. Rzepka érkezésével bizonyos változások következtek be az én tevékenységemben is, ugyanis egy lengyel betűs írógépet hozott magával. Attól kezdve az addigi "beszélő" újságomat kora reggel elkezdtem gépelni, majd egy-egy példányát kitettem minden teremben. Elmaradtak tehát az "újságolvasó" gyűlések. Az utolsó ilyen gyűlésen kitaláltuk újságom nevét. A többiek "Kurier"-t javasolták, és hozzátettem a "Poznahski" jelzőt. Ahogy már említettem, a magyarcsanádi vendéglő "rádiós szobájába" egy hosszú termen keresztül kellett menni. Egyik nap belém kötött ott egy részeg férfi. Mivel nem tudtam neki válaszolni, csak ismételgettem: nem tudom magyarul. Erre ő elkezdett valamit kiabálni. Oda jött azonnal Baloghi és leültette a férfit, de közben magyarázott neki valamit. Természetesen megkérdeztem tőle, mi a probléma. - Semmi fontos. Ez a részeg fickó azt mondta, hogy aki magyar kenyeret eszik, az beszéljen magyarul... 33