Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)

Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről

munkák elvégzése után a tehetősebb gazdák itt gyűltek össze, és közösen meghallgatták a híreket. A faluban még kevés embernek volt rádiója. Kedvesek voltak hozzám, próbálgattak beszélgetni. Ismét találtunk szlovákul beszélő valakit, akinek segítségével sikerült megállapodnunk, hogy igénybe vehetem a rádiót, de az esti hírműsorra át kell kapcsolnom Budapestre. Ily módon megismerkedhettem a falu tehetősebb gazdáival. Az ötödik napon éppen a posta mellett haladtam, amikor kiszólt Gutt asszony, hogy levelem érkezett. Ulatowski írt Beregszászból. Tájékoztatott, hogy a képeslapom a rossz címzés miatt majdnem elveszett. Tanácsolta, maradjak ott, ahol "leültetnek", és ne veszítsem el a reményt, mert "a magyaroknál jobb dolgod lesz, mint bárhol a világon". Igazából nem siettem én Budapestre, mert úgy éreztem, hogy itt szükség van rám. Miután berendeztük a szálláshelyünket, beállt a "semmittevés" időszaka. Kollegáim egy része a kártyázással töltötte a napot. Mindenkinek voltak kétségbeesett pillanatai. Olyankor özönlöttek a kérdések: mit csinál most a feleségem, anyám, mi van a gyerekeimmel? Miből élnek? Hogyan bánnak velük a németek? Ha a németek befejezik a lengyelországi háborút, megtámadják-e Magyarországot? Kérik-e a lengyel katonák kiadatását? Nem lenne-e jobb megszökni a táborból és hazamenni? Ezek a kétségbeesett pillanatok sokféleképpen nyilvánultak meg. Egyesek órákon at szótlanul ücsörögtek, mások suttogva tanácskoztak földijeikkel. (Lengyelország különböző részeiből származtak az idekerült katonák.) Olyanok is voltak, akik órákon át le-föl járkáltak a szobában. Nekem kellett őket vigasztalni, megnyugtatni. Megkezdődött a levélírás az otthon maradottaknak. Itt is segítenem kellett, mert sokan úgy vélték, hogy a németül megírt levelek gyorsabban jutnak el Lengyelországba, és gyorsabban jön a válasz is. Tábori levélíró lett belőlem. A kollegáim egy része igénybe vette a kimenő engedélyt és csoportosan járt a faluba. Általában azok mentek ki, akiknek volt még pénzük, úticéljuk csak egy lehetett: a kocsma. Miután megkóstolták a bort és savanyúnak bizonyult, a következőt találták ki: összedobtak egy kis pénzt, vettek egy deci tiszta szeszt és azzal "erősítették" a bort. Egyszóval elkezdődött az iszákosság. Mivel mindenkinek járt egy meghatározott pengőmennyiség, néhányan kapcsolatot kerestek a helyi kereskedőkkel, és eladták nekik a kincstári autók pótalkatrészeit. Folyt a háború, és az alkatrészek ára egyre nőtt. Táborunkban azonban nem volt részegség, botrányok nem fordultak elő. Csak egyszer az egyik kollegánk, aki civilben tűzoltó volt, éppen élvezve a bor hatását, elkezdett kiabálni: ég a ház! Azután villámgyorsan felmászott a ház tetejére, és elkezdte ledobálni a földre a cserepeket. Szerencsére a többiek lehozták onnan és a cserepeket is visszarakták. Az eset után csak nevetni tudtunk. Múltak a napok, de a "szállásunk" ügyében nem történt változás. Elmentem a parancsnokhoz megkérdezni, mikor kapunk már végre legalább lepedőket és szalmazsákokat. Megmondtam, hogy az ételek nagyon jók, de a mennyiségük nem elég. Ezen kívül sokunknak váltó fehérneműje sincs, tehát meg kellene szervezni a mosást, fürdőzést és a lábbelik javítását is. Mihály Sándor hadnagy végighallgatott 29