Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
bonyolult magyar ügyekben ö lett az első tanácsadóm. Megtudtam, hogy mikor viszi el a postát az állomásra, és mikor érkeznek a levelek. A három levelem még aznap elküldte. Séta közben észrevettem egy kocsmát. A vékony pénztárcám ellenére úgy döntöttem, hogy iszom egy kis bort, és megkínálom a kísérőmet is. A kocsma egy nagy teremből állt hosszú padokkal. Tulajdonosa, a szimpatikus Baloghi József bevezetett minket egy kisebb, üres terembe, ahol kis asztalkák és székek álltak, no meg egy rádió, amelynek láttára elhatároztam, hogy majd ide fogok járni a híreket hallgatni. Baloghi uram beszélt szerbül, úgyhogy sikerült megmagyaráznom neki a kérésemet. Bár azt mondta, hogy "dobro", de utána még magyarázott valamit. A jóindulata jeléül nem fogadott el pénzt a borért. Visszafelé tartva elgondolkodtam a szándékom realitásán, vajon minden nap kapok majd egy kísérőt, amikor olyan kevesen vannak? Annyit tudtam, hogy egy internált katona nem fogoly, de többet nem. Később tudomásomra jutott, hogy az 1907-es hágai konvenció értelmében az érintett kormányok nem kötelesek őrizet alá venni az internáltakat, bizonyos feltételek mellett - különösen a tisztekre vonatkozóan - megadhatják nekik a szabad mozgás jogát. Visszatérve alig ismertem rá a szálláshelyünkre. Találékony társaim deszkákat, szögeket és kalapácsot szereztek és falakat állítottak fel, amelyek elválasztották egymástól az "ágyakat". A falakra néhány polcot szereltek fel, amelyekre felrakhattuk az apró dolgainkat. Szerencsére az én ágyam két "fal" közé került. Ez az egész berendezkedés nagyon primitív volt, ugyanis egy istállóban, kőpadlón aludtunk, de nem foglalkoztunk ezzel, mindenkit lekötött a saját helyének tökéletesítése. Másnap jelentkeztem a tábor parancsnokánál. (A katonai táborokat a magyarok gyűjtő- és nem mternálótábornak nevezték.) A tartalékos tiszt, Mihály Sándor hadnagy rokonszenves embernek tűnt, és ami fontos, egy keveset tudott németül. Előadtam neki az állandó kilépés iránti kérésemet, azt is mondtam, hogy tájékoztatni fogom társaimat a legfrissebb világeseményekről. Megmagyaráztam a hadnagynak, hogy a katonákat érdekli Lengyelország helyzete, de az újságból semmit sem tudhatunk meg, mivel nem tudunk magyarul. Rövid gondolkodás után kijelentette, hogy nem biztos benne, tehet-e velem kivételt. Megkért, jöjjek vissza két nap múlva. Megtette! 1939. október 9-i dátummal megkaptam az állandó engedélyt a tábor elhagyására kíséret nélkül. Hetente egyszer meg kellett hosszabbítanom az engedélyt. A kollegáim nagy örömmel fogadták a hírt, végre információkhoz juthatnak általam. Ebéd után elmentem a fogadóba. Baloghi uram bekísért egy kis szobába és elmagyarázta, hogy hogyan kell beállítani a rádiót. Hozott egy fröccsöt (bor szódavízzel) is, de amikor nem akartam ingyen elfogadni, kedvező áron számolta fel. Az első napom arra ment el, hogy beállítottam a lengyelül, németül és franciául beszélő állomásokat, és feljegyeztem a műsorok kezdési időpontjait. Rengeteg hírt gyűjtöttem össze. Kora este pedig kezdtem egy kicsit nyugtalankodni. A "rádiós" szobába egyre többen jöttek be. Csak most értettem meg, mit akart nekem elmondani Baloghi József az első alkalommal. Kiderült, hogy a napi mezőgazdasági 28
