Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
Zdzislaw Antoniewicz Magyarországi emlékek 1939 őszéről (Részlet a szerző "Hajótöröttek Magyarországon" című, 1987-ben Varsóban megjelent müvéből). Fordította: Biernacki Karol (...) A vidék monoton volt: erdő nélküli síkság, még az út mentén is gyakran hiányoztak a fák. Néhány helyen azonban magas topolyasorok és akácfaszigetek díszítették a tájat. Másodjára keltünk át a Tiszán és elértük a főutat: az útjelző tábláról leolvastam a város nevét: Szeged. Tavaly már jártam itt, úgyhogy rájöttem végre, hol vagyunk. Jó néhány kilométer megtétele után Magyarcsanád falu peremén álltunk meg, egy kaszárnya előtt. A hatarőrségé volt az épület, hiszen a román határ 1,5 km-re, a jugoszláv határ 12 km-re volt innen. Nem valami nagy luxus várt ránk: egy nagy terem (talán a kultúrterem) és még két helyiség az istállóban. A termekben a leterített szalmán kívül más nem volt. Mindenkinek járt egy pokróc. Mivel rendelkeztünk saját ételhordóinkkal és evőeszközeinkkel, így mindjárt a helyfoglalás után vacsorára szólítottak minket. Igazán finom volt az első itteni étkezés. Másnap elkezdődtek a formalitások. Összeírták a neveinket és a születési adatainkat. Egy hadnagy - a szlovákul beszélő tolmácson keresztül - tájékoztatott minket a tábor rendjéről. A ránk vonatkozó előírások egyszerűeknek bizonyultak: minden étkezés előtt (naponta 3-szor) sorokozót kellett tartanunk. A táborból csak nagyon fontos ügyekben lehetett kijnenni, előtte természetesen az egész csoportnak be kellett jelentkeznie az irodában. Zsoldot tíznaponta fizetnek. A hadnagy megkért, hogy tartsuk be az előírásokat, utána vigasztalt minket: minden rendben lesz, nem kell sokáig itt maradnunk. Elsőnek én mentem be az irodába. A szoba közepén ott állt egy magas, sovány, kis bajuszt viselő és állandóan mosolygó tiszthelyettes, Kérdő János szakaszvezető. Jól beszélt szlovákul. Elmondtam neki, hogy újságíró vagyok, és postára szeretnék menni feladni néhány képeslapot, utána pedig megnézni a falut. Erre a szakaszvezető kijelentette, hogy mivel internálva vagyunk, mindig egy katonának kell kísérnie minket, azokból pedig kevés van, mert Magyarországon mozgósítanak. Nem tud biztosítani minden egyes jelentkező számára kíséretet, de egyébként is erről csak a tábor parancsnoka vagy Csákó Géza őrmester, illetve Debreceni János dönthet, ők pedig már nincsenek itt. Az "újságíró" szó mégis hatott. Kivételt tett és beleegyezett az ebéd utáni kimenőmbe. Miután megkaptam a papírt és borítékot, nekiláttam a levelek írásához: édesanyámnak és Ulatowski Janeknek Beregszászba. Ebéd után indulás. A mögöttem egy lépéssel haladó kiskatona egyáltalán nem zavart. Tudtam már, hogy a posta közel van. Az egyszemélyes kis hivatalt a harmincvalahány éves Gutt asszony vezette. Egyenruhám alapján rájött, hogy lengyel katona vagyok, és németül kérdezte meg, beszélek-e németül. Örültem, hogy végre egy olyan személyt találtam, akivel szabadon tudok társalogni. El kellett mesélnem a lengyelországi eseményeket, meg azt is, hogyan kerültem Magyarországra. A beszélgetés végén Gutt asszony azt mondta: ha bármilyen gondom támad, jöjjek el, szívesen segít. A 27
