Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kovács László: A magyar kalandozások
tolmács segítségét is igénybe vették; ha árulónak vélték, megölték, mint 942-ben Hispaniában Provence-i Hugó itáliai király (926-945) emberét, egyébként jól tartották, mint a nyelvüket is megtanult klerikust Sankt-Gallenben. A sereg mögött önállóan ténykedő utóvéd haladt. A vezér tűz- és fustjelekkel gyűjthette össze osztagait, kürtszóval pedig közérthető jeleket adhatott, kémek jövetelét, az ellenség mozgását, vagy a 955. évi augsburgi példa szerint az ostrom félbehagyásának parancsát és azonnali haditanácsot jelezve. A sankt-galleni szájhagyomány egyedi, de általánosítható élménybeszámolója szerint, amikor elközelgett az este, a vitézek tábort vertek, körbe állították a málhás szekereket, kipányvázták a lovakat, s miközben egymást váltva folyamatosan őrködtek, a többiek hallgatagon borozgattak vagy aludtak. Az eredményes napot a maguk módján meg is ünnepelhették: a fűre telepedve húst sütöttek, bort ittak, majd az ivástól nekihevülve a lerágott csontokkal hajigálózva tréfálták meg egymást, énekeltek és táncoltak, mások birkóztak vagy párharcot mímeltek. A fegyelmük azonban nem lankadt, mert az ellenség hírére általában azonnal csatasorba tudtak állni. Mégsem voltak harci automaták, volt rá eset (pl. 926-ban a svájci Heiligenkreuznál), hogy a bormámoros álom sokuk életébe került. A sereg leginkább a templomokra és a kolostorokra támadt, hiszen ezek rendszerint nem voltak megerősítve. Katonasággal is csak a gazdagabb kolostorok rendelkeztek, ezért a szerzetesek vagy alkalmi fegyvereket eszkábáltak, vagy minden vagyonukkal valamelyik fallal védett településre menekültek, sőt gyakran még akár hevenyészett erődítmény készítésére is maradt idejük. Igazán azonban csak a várak és a fallal körülvett városok vagy egyházi épületek tudtak a portyázó magyarok ellen védelmet nyújtani. A rendszeres ostrom nem volt a lovas vitézek ínyére, hanem inkább az alkudozás mestereinek mutatkoztak. Érveiknek úgy adtak súlyt, hogy felégették az erősség környékét, s tábort ütve ostromzárral tették lehetetlenné a külső utánpótlást. Néha egy-egy rohammal is megpróbálkoztak, de gyakran félbe is szakították azt: így a megázott íjaik miatt 954-ben a ma belgiumi lobbes-i kolostorban, vagy később a franciaföldi Cambrai-nál Bulcsú rokonának, 955-ben Augsburgnál pedig egy főemberüknek a halálakor, míg 942-ben az andalúziai Lérida alól 8 napi ostrom után élelmük és takarmányuk fogytával vonultak el. A rohamozást általában nem erőltették, hanem a települést gyújtónyilakkal igyekeztek felgyújtani, s a lakóit nyílzáporral ölték meg vagy késztették megadásra. így bántak el többek között 915-ben Bréma, 924-ben Pavia városával vagy 954-ben a Cambrai melletti Szent Géry kolostorával. Kivételként komolyabb ostromkészületekről is tudunk: így 955. augusztus 8-9-én, a Lech-mezei csata előtti két napon az Augsburgot ostromló magyarok a helyszínen készített ostromgépeket is felvonultattak. A lovaikról leszállított vitézek annyira vonakodtak a rohamtól, hogy parancsnokaik korbáccsal kényszerítették őket az előrenyomulásra. A saját erő legkisebb kockáztatásával a rajtaütésekkel szerezhettek a legkönnyebben és nem is akármilyen zsákmányt, ezért nem törekedtek a nagyobb veszéllyel járó és kevesebb hasznot ígérő nyíltszíni ütközetekre sem. Ha azonban mégsem tudtak kitérni az összecsapás elől, általában sikerrel használták ki taktikai előnyüket. Ellenfeleik lovas, gyalogos vagy vegyes seregei ugyanis frontálisan szoktak összecsapni, majd a harcosok olyan párharcokba kezdtek, amelyek kimenetelét a tömegben harcoló vezér sem tudta többé befolyásolni. Ezért a kézitusához szokott nyugati vitézek kezdetben nemigen találták meg a szokatlanul laza és széttagolt alakzatban távolról nyílzáport 8
