Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kovács László: A magyar kalandozások
zúdító, mozgékony lovasíjászok támadásának ellenszerét. Nyílzáporral azonban nem lehetett megsemmisíteni az ellenfelet, ezért a támadást olyan szablyás-baltás lovasrohammal kellett volna zárni, amelynek nagy volt személyi kockázata, helyette a magyarok inkább a színlelt megfutamodást választották. Amennyiben a nyilaktól megzavarodott ellenfél a győzelem hiú reményében mégis utánuk vetette magát, hadrendje végleg megbomlott, s katonáival a visszaforduló lovasok egyénenként vagy kisebb csoportonként végezhettek. Még sikeresebb volt az akció, ha az üldözőket sikerült a korábban kétoldalt lesbe állított osztagok közé csalni, mert akkor körülzárva, minden irányból pusztíthatták őket. Fokozta a hatást a támadás szokatlan időzítése, pl. 899-ben az észak-itáliai Brenta folyónál mindkét fél esti pihenésének elején, vagy a 910. évi első augsburgi csatát hajnalban kezdve meg. Könnyen keltek át a folyók vizén, esetleg felfújt tömlőkkel biztosított lovaik mellett úszva; gyakran ez jelentette az ütközetet kezdő meglepetést, így a Brentánál, vagy 910-ben és 955-ben a Lechen, sőt a 907. évi pozsonyi győzelem esetében is, amikor IV. (Gyermek) Lajosnak (899-910) a Duna két partján és hajóhaddal is előrenyomuló bajor seregét külön-külön semmisítették meg. Az átkelés azonban nem egyszer kisebb-nagyobb csapatrészeket illetően végzetesnek bizonyult, pl. 913-ban az Inn mellett, valamikor 941 előtt a Dunán, 943-ban a Traunnál, vagy a 955. évi augsburgi csatából való menekülés közben, máskor meg éppen nem mertek rá vállalkozni még csapattársaik megmentésére sem, mint 926-ban a Rajnánál. Nem járt sikerrel, de említetlen sem maradhat az a elképesztő vállalkozásuk, hogy 900ban tengeri hajóhaddal kellett visszaverni a lovaikon és tömlőiken Velence elfoglalására tett kísérletüket. Hajózási ismereteiket a Rajnánál bizonyították, amelyen Elzász felé haladtában a helyben szerzett csónakokon kelt át a seregük. A színlelt megfutamodás taktikája nem volt kiismerhetetlen, részletesen elemezte már a steppei harcmódot kényszerűségből jobban ismerő Bölcs Leó is, de egymondatos összegzése már Regino prümi apát 908-ban befejezett lotharingiai (!) világkrónikájába is bekerült: „...Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe." Részletes leírást pedig egy arab tudós utazó, al-Maszúdi (í 956) munkájában olvashatunk, aki egy bolgár város mellett 934-ben (tehát az alább említendő riadei vereséget követő évben!) lefolyt ütközetről adott élményszerű beszámolót. A csatában a szövetséges magyar-besenyő sereg a bizánci hadat verte meg a szóban forgó taktika mesteri alkalmazásával. A csaták hevében ellenfeleiknek bizonyára nehéz volt tartózkodniuk a menekülést mutató magyarok üldözésétől, de nem volt lehetetlen, amit a magyarok húsznál is több, bár általában kisebb súlyú vesztes ütközete bizonyít, sőt 950 táján I. Henrik bajor herceg (948-955) már a magyar szállásterületre betörve aratott győzelmet, szerzett sok foglyot és nagy zsákmányt. A jelentősebb vereségek azonban az időszak második felében estek meg, jóllehet pl. a ma már elveszett, de bizonyára hiteles forrásokra támaszkodó humanista történetíró, Aventinus (1477-1534) szerint Arnulf bajor herceg a 913. évi Inn menti csatában már ugyancsak e keleti taktikával győzött. Az viszont biztos, hogy a nem azonosítható Riadénál I. (Madarász) Henrik német király (919-936) a 924ben kötött kilencévi béke idején betanított lovasságával a saját cselével verte meg az ellenfelét, hiszen a csata úgy kezdődött, hogy az „ördögi hui, hui" csatakiáltással támadó magyarokat a könnyebb fegyverzetű thüringiai lovasság színlelt visszavonulással csalta a nehézfegyverzetü szász fősereg elé, az pedig zárt lovasrohammal megfutamí9
