Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kovács László: A magyar kalandozások
volna fel a készséges és jól fizető szövetséges álarcát, megadva minden támogatást újdonsült barátainak azért, hogy inkább a szomszéd földjét pusztítsák. E pusztítást természetszerűleg ellentétesen ítélte meg a megrendelő és az elszenvedő, mivel azonban az eseményeket feljegyezni képes egyházi személyek leginkább a szenvedők soraiból kerültek ki, a hadjáratok legsötétebb képét hagyományozták az utókorra. Bár az arabok és normannok ugyanúgy kedvelték a zsákmány minden elérhető fajtáját, mint a magyarok, hadjárataik abban alapvetően különböztek ezekétől, hogy a zsákmányolás mellett fö célként új területek meghódítására és megtartására törekedtek. Az új hazában nyugalomra lelt magyarok viszont megelégedtek a zsákmánnyal. A magyar kalandozó hadjáratokat gondos hírszerzéssel készítették elő. Ez történhetett előzetes helyszíni szemlével, másrészt követeik útján kapcsolatot tartottak a tervezett „célországokkal", ezért érhette el idejében őket minden szövetségre hívó ajánlat. Hatalomváltáskor pedig érvényes szerződés birtokában maguk sem késtek kipuhatolni egy-egy trónra lépett új uralkodó magatartását. A telet rendszerint otthon töltötték a fegyverzet és a felszerelés készítésével, javításával. Ekkor lehetett megszervezni a sereg általában néhány száz fős állományát, sőt fejenként még legalább három hátas- és egy málháslovat is biztosítani illett. A máihát, azaz a tartalék fegyverzetet (íjakat, nyílvesszőkkel teli tegezeket, hajítódárdákat, baltákat, pajzsokat), a bőr- vagy vászonsátrakat, a „türk fürdőt", azaz a mosdásra használt vizestömlőt, végezetül pedig a magukkal viendő élelmet (szárított húst, pirított gabonamagvakat, búza-, árpa- és köleskását, valamint bort) nem csupán a málháslovak hátára kötötték fel, hanem bőrfedelű szekerekre is felrakhatták, bár lehetséges, hogy ezeket csak a zsákmány gyarapodásakor helyben szerezték be. Vezetéklovaikat viszont még táplálékul és tejivás végett is hajtották magukkal. Rendszerint kora tavasszal keltek útra, mert a lovaikat akkor már friss füvön legeltethették. Kezdetben csak a szomszédos országokat, Eszak-Itáliát, Karintiát, a morva fejedelemséget, Bajorországot támadták meg, majd lenyűgöző lovasteljesítménnyel távolabbra merészkedtek: 906-ban Szászországot, 909-ben a svábok földjét (Alemanniát), 910-ben a francia földet, 915-ben pedig a dán határt is elérték. 917-ben a Balkánon harcoltak, 922-ben dél-itáliai Apuliáig jutottak el, 926-ban francia földön pillantották meg az Atlanti-óceánt, 934-ben Bizáncig, 942-ben pedig Andalúziáig törtek előre. Olyan katonai erővel rendelkeztek, hogy a forráshiány ellenére is hat olyan évről tudunk, amelyben egyszerre több égtáj felé is képesek voltak hadat indítani. Fő taktikai fegyverük a lakosság felkészülését megelőző, meglepetésszerű rajtaütés volt, amelyet leginkább osztagokra tagolt előrenyomulással értek el. Bár a felégetett települések füstje vagy lángja és a szétfutó menekülők beszámolója előre jelezte közeledésüket, a helybeliek gyakran nem hittek a szemüknek és a fülüknek. A késlekedők vagyonukat, sőt életüket is elveszthették, bár volt, aki tudatosan várta meg a maga megjövendölte mártíromságát, mint 926-ban a sankt-galleni szerzetesnő, a később szentté avatott Viborada. A portyázó sereg erőinek megoszlása kockázattal is járt, többször megesett, pl. 900-ban Bajorországban, 933-ban és 938-ban Szászországban, hogy a szétvált seregrészek egyikét vagy mindkettejét az ellenfél külön-külön semmisítette meg. A sereg vonulását kísérve a kisebb csapatrészek folyamatosan kémlelték, rabolták az útvonal környékét, összeszedték, amit a menekülő lakosság otthagyott, az épületeket pedig felgyújtották. A felderítésben a foglyul ejtett vagy a melléjük adott vezető és 7
