Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Makk Ferenc: Rendszerváltás és külpolitika az első ezredfordulón
Ezt különösen jól mutatja az, hogy 996-ban a trónörökös István német házasságkötése alkalmával Magyarországra került a német birodalmi jelvénynek, a császári lándzsának egy másolata, amelyet III. Ottó császár küldött a magyar fejedelmi udvarba. A kortárs krónikás, Ademarus szerint ezáltal III. Ottó „megadta neki [ti. Gézának s rajta keresztül a trónörökös Istvánnak] az engedélyt, hogy országát a legszabadabban birtokolja". Ez pedig kétségkívül egyszerre jelentette a német császár hierarchikus felsőbbségének és egy jelképes, formális német függésnek az elismerését magyar részről. A francia Ademarus közléséből világos: a nyugati világban a lándzsát egyértelműen a német hűbér vállalása, elfogadása jelének tekintették. Uralomra kerülve Szent István, minthogy idejének, erejének javát hatalmas belső feladatai (egyházszervezés, térítés, államszervezés, illetve honi ellenfelei legyőzése) kötötték le, szükségszerően a Géza-féle külpolitikai kurzust folytatta. Az ő nemzetközi kapcsolatai is alapvetően és elsősorban tudatos békepolitikára és következetes szövetségi politikára épültek. Erre utal egyik legendája is: István „a külföldi országok népeivel híven kötött [ti. Géza által híven kötött] békét megerősítette". Ezt mutatja az, hogy - fenntartva a jó viszonyt Csehországgal - mind a lengyelekkel, mind az oroszokkal egy-egy kisebb konfliktus után normalizálta a kapcsolatokat. Velence és Magyarország között pedig dinasztikus összeköttetés jött létre 1009-ben. Ugyanakkor véleményem szerint a korábbiakhoz képest a Szent István-i külpolitikának volt egy új és markáns sajátossága, mégpedig az, hogy Szent István következetesen és fokozatosan változtatni igyekezett és változtatott is a magyar-német viszony azon veszélyes jellegén, amely Géza korának vége felé alakult ki. Nem arról volt szó, hogy István szakítani akart volna a birodalommal. Ez nem volt a célja. Egyrészt erre német (bajor) feleséggel az oldalán nem is törekedhetett, másrészt neki is szüksége volt a német segítségre. Bebizonyosodott ez rögtön uralma elején, amikor Koppány vezér lázadásának szétverése csak a birodalom födjéről érkező s nagy számú német sereg révén sikerült, amint arra a pannonhalmi oklevélben a király maga is utalt, amely a Koppánnyal vívott csatát a magyarok és a németek közti szerfelett nagy ütközetnek minősítette. Szent István azonban - hogy elkerülje a teljes német függést, s megvédje országa szuverenitását - módosítani, mégpedig jelentősen lazítani igyekezett a meglehetősen szorossá vált magyar-német kapcsolatrendszeren. A magyar uralkodó a magyar-német viszony partneri-szövetségi jellegét kívánta erősíteni, s ennek elérése érdekében több jelentős lépést tett. Első helyen a koronázást kell megemlíteni. Azokkal értek egyet, akik azt vallják, hogy 1000 őszén István fejedelem - nagyszerű taktikai érzékkel kihasználva a császár és a pápa harmonikus kapcsolatát - II. Szilvesztertől, Róma főpapjától kért királyi koronát. Az 1000-1001 fordulóján lezajlott koronázás természetesen megnövelte a király és monarchiája nemzetközi presztízsét, ezzel együtt a pápától kapott korona mint hatalmi jelvény - jelentős mértékben háttérbe szorította a német lándzsát. Szent István - egyik pénze és a koronázási palást tanúsága szerint - királyként is felségjelvényei között szerepeltette ugyan a lándzsát, de a korona jóvoltából a lándzsa sokat veszített jelentőségéből. Hangsúlyozni kell: Szent István nem a birodalmi lándzsa, hanem a pápai korona által lett király! Ezzel függ össze, hogy a király sugalmazta Intelmekben az uralkodó legfőbb hatalmi jelvényeként a korona szerepel, a lándzsa még említésre sem kerül. A történelmi körülmények bonyolult voltára vall azonban az, hogy 62
