Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Makk Ferenc: Rendszerváltás és külpolitika az első ezredfordulón
a pápai koronaküldés császári egyetértés és közreműködés nélkül nem következhetett volna be. El kell ismerni: a Magyar Királyság megszületésében tevékeny szerepet játszott a Német Birodalom is. A császár szerepének fontosságát egyoldalúan hangsúlyozza a kortárs német püspök, Thietmar kijelentése: „a császár [ti. III. Ottó] kegyéből és biztatására Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk [azaz István] - miután országában püspökségeket állított fel - koronát és áldást kapott". A Magyar Királyság megszületését jelentő koronázás révén Magyarország hivatalosan is belépett a keresztény európai népek közösségébe. Az ezredforduló tágabb időszaka Európában új keresztény államok egész sora lényegében hasonló módon végbemenő - megalakulásának a kora volt. Hiszen ekkor ment végbe a Dán, a Norvég, a Svéd és a Horvát Királyság, a Cseh, a Lengyel és az Orosz Fejedelemség kialakulása is. Ez azt jelzi, hogy a magyarság európai integrálódása a korabeli fejlődési folyamatok szerves részét alkotta, és nem egyedi jelenségnek tekinthető. Létrejött tehát a nomád - valódi, illetve fiktív - vérrokonság (vérszerződésben is kifejezésre jutó) elvére épülő politikai szervezet helyén egy modern, európai jellegű magyar állam. A magyar külpolitika Szent István-i módosításának szintén kiemelt fontosságú megnyilvánulása volt az, hogy a király a magyar egyházat szuverén döntéssel Róma alá, a pápa fennhatósága alá helyezte. Ezen intézkedésének következtében teljesen megszűnt Magyarországon a császári politika szolgálatában álló birodalmi egyház befolyása. Amikor tehát a magyar király Rómát választotta, akkor nemcsak Róma és Konstantinápoly, hanem Róma, Konstantinápoly és a német birodalmi egyház között is választott. Vitathatatlan, hogy e korszakban a magyar föld feletti egyházi befolyásért szerényebb formában ugyanolyan rivalizálás folyt Róma, Konstantinápoly és a német egyház között, mint amilyen korábban - a 9. században - Bulgária és Morávia esetében megfigyelhető volt. És az sem tekinthető véletlennek, hanem tudatos elhatározás eredményének, hogy a király nem a királyné és német környezete által létesített Veszprémet tette meg érsekségi központtá! István számára a maga által szervezett és minden német befolyástól mentes Esztergom sokkal alkalmasabbnak látszott arra, hogy a független és önálló magyar egyház feje legyen. A keresztény magyar állam megalakulása egyébként azzal a fontos következménnyel is járt, hogy a latin rítusú kereszténység határa a Lajta mellől a Keleti-Kárpátok vonalára tevődött át. A Géza-korihoz képest Szent István nemzetközi kapcsolatainak fontos új vonása volt az is, hogy amíg Géza fejedelem legfőbb külpolitikai szövetségese a német császár volt, addig Szent István a Német Birodalom mellett ugyancsak kiváló viszonyt épített ki a Római Pápasággal és Bizánccal is. A király ily módon elérte azt, ami egyetlen elődjének sem sikerült a honfoglalás óta: Magyarország mindhárom európai nagyhatalommal, ti. Németországgal, Bizánccal és a pápasággal szövetségi viszonyban állott. Azaz a Géza-féle egyoldalú németbarátságot nyitottabb és többoldalú kapcsolatrendszer váltotta fel. Ugyanakkor Szent István, aki a keresztény vallás terjesztése céljából támogatta a keleti (ortodox) egyház itteni térítő tevékenységét, Róma érdekében következetesen megakadályozta azt, hogy a konstantinápolyi pátriárka görög püspökséget, illetve görög egyházmegyét szervezzen magyar földön, s ezáltal a pátriárkának ismételt kísérletei ellenére sem sikerült egyházi joghatóságát magyar területre kiterjesztenie. A Bizánccal 1002-ben létesített katonai-politikai szövetség bizonysága volt egyrészt Imre herceg görög házassága, másrészt a Szent István vezette magyar hadak rész63