Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Szegfű László: Szent Gellért csanádi püspök és a pogányság
így felszólíttatván kettős okból, tudniillik az engedelmesség és a hitvallás okából, annak ajándékából és kegyelméből, aki nélkül semmit nem lennénk képesek cselekedni, hozzáfogtam, hogy szilárd étel helyett legalább tejet szophasson táplálójától a legzsengébb népesség." (H. 7) A körmönfont megfogalmazásból kiderül, Gellért tudja, hogy az ő egyházmegyéje területén nem, de a szomszédos vidéken „a vértanúk ideje előtt", azaz az apostolok idejében hirdették „Isten dicsőséges igéjét". Vagyis tisztában volt azzal, hogy milyen hiedelmek éltek a saját kora görög és szláv egyházaiban Pál apostol illyricumi térítőútjával és a szintén Krisztus-tanítvány Szent Andronicus szirmiumi püspökségével kapcsolatosan. Köztudott, hogy a képrombolás bizánci—pápai csatározásaiból vesztesen kikerülő pápaság éppen Szent Andronicus székét alapította újjá és ültette bele „Pannónia érseke" címmel Szent Metódot, majd ugyanezen apostoli alapítású egyház jogutódaként ismerte el az önálló magyar egyházat élén az esztergomi érsekkel. Mindez azt igazolhatja tehát, hogy Gellért nem minden előzmény nélkül térített területén. Nézzük, mit mond ő maga a pogányokról! Hasonlataiban olykor általánosságban fogalmaz. „A sár (lob 41,21) az eretnekeket, zsidókat és pogányokat (paganos) jelképezi" - írja. (D. 348) Gedeon gyapjúcsodája jelképesen azt fejezi ki, hogy „így vétetett el Isten kegyelme a zsidóktól, és adatott a pogányoknak (gentilibus) (D. 268), Jákob lajtorjája azonos az üdvözítő keresztjével, amelyen „a zsidók lejönnek, a pogányok (gentiles) pedig felmennek" (D. 534). Az Énekek Éneke pedig „hajfürtnek mondja ama pogány népet (populum gentilem), melyet Krisztus annyira szeretett, hogy meghalt érte a kereszten" (D. 370). A megtérő pogányokra pedig a Bírák Könyvének egy kifejezését alkalmazza, mondván: „a másik bika a pogány nép (populus gentilis), amely hét éves, mert hét lelki ajándék világosította meg" (D. 482). Természetesen mind ez hozzátartozhatott a térítő prédikációk fráziskészletéhez is. Van, ahol még nyilvánvalóbbnak tűnik az utalás. Az egyház „szép, mint a Hold (Ct 6, 9), amidőn a pogányság egy része befogadta Krisztus evangéliumát" (D. 246). Vagy: „A barmok (Ps 35, 7) pedig azokat jelképezik, akik a pogányság trágyadombján (in sterquilinio gentilium) vetik meg a lábukat féktelen kicsapongásra adván magukat." (D. 44) Az első zsoltár negyedik soráról ezt írja: „Gonoszokon az eretnekek, zsidók és pogányok (pagani) értendők, akik megromlottak, mert rabul ejtették őket a világ és az ördög hiúságai." (D. 446) Kis fenyegetés: az utolsó ítéletkor „a pogányok (gentilibus) közt fogják látni a Sátánt, mivel együtt fogják kínozni azokkal, akik pogányul (gentiliter) éltek." (D. 362) A képmutatókról: „Mondják, hogy nem esztelenül virrasztanak, akik pogány módra (more ethnicorum) éjjel lakomáznak és egészen hajnalig sorjázzák a legcsábítóbb fogásokat!" (D. 314) Bizonyos esetekben a klasszikus kor pogányságáról ír, tudatja, hogy a pogány filozófusok (gentiles philosophi) tévesen képzelik, hogy Isten és a mindenség egykorú (D. 392), bírálva a görög—latin csillagmítoszokat megjegyzi „ekkora volt a pogányok ostobasága (dementia gentilium), mely sokakban kétségkívül még ma sem aludt ki" (D. 306) Ez a megjegyzés nyilván nem az egyszerű pogány népről szól, hanem az értelmiség azon egyedeiről, akik az egyházi tanítások elé helyezik a klasszikus műveltséget, „jobban ragaszkodnak az ostoba filozófusok dajkameséihez és a pogányok szövegeihez (dictis gentilium)", semmint a próféták, evangélisták és apostolok írásaihoz. (D. 144) A hit bármilyen szintű megkérdőjelezését elutasítja írván: „az összes zsidókon, eretnekeken és pogányokon (gentiles) a gonoszságban lévő világ értendő, amely az álkeresztények sokaságával (cum pseudomultitudine christianorum) együtt állandó zak47
