Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kovács László: A magyar kalandozások
totta őket. Különös jelentőséget azonban a 955. évi augsburgi csata kapott, amelyben a nyolc légióban vonuló német sereget a Lech folyón átkelt magyar osztag meglepetésszerűen hátbatámadta. Nyílzáporával megfutamította a málhát kísérő cseh 8. légiót, majd szétszórta a sváb 6-7. légiót is. A málhával foglalatoskodó magyarokat azonban a Vörös Konrád egykori lotharingiai (944-953) herceg vezette frank 5. légiónak sikerült megfutamítania. A nagy szász királyi légió és a 3 bajor légió mindeddig állta a magyar fősereg nyílzáporát, majd a siker hírét véve I. Ottó királlyal (937-962) az élén zárt támadásba lendült. A test-test elleni közelharcba kényszerült magyar sereg vereséget szenvedett, sőt másnap I. Boleszláv cseh hercegnek (936-967) addig még nem harcolt osztaga mért a megfutamodottakra újabb csapást. Mindenesetre az említett kisebb-nagyobb magyar vereségek sok esetben még a zsákmány elvesztésével sem jártak, s legalább 18 sikeres hadjárat végén a megszerzett prédát teljes egészében haza is szállíthatták. Miből állhatott össze ez a zsákmány? Mindenekelőtt ételt-italt kellett zsákmányolniuk, hiszen egy hosszú portyán nem lehetett hazulról szállított készletekből táplálkozni. Az élelemszerzés bármely sereg annyira bevett szokása volt, hogy a források sem tértek ki külön rá, mindössze a sanktgalleni krónikás említette a magyarok zsákmányolt boroshordókkal rakott szekereit. Adatok tömege maradt viszont az általuk ejtett vagy a tőlük fegyverrel visszavett foglyok nagy számáról. A harci cselekmény végén a férfiakat és az öreg nőket ugyan nem egyszer megölték, máskor a fiatal nőkkel és gyermekekkel együtt őket is magukkal vitték. A foglyok utazhattak szekéren vagy lovon is, főként azonban gyalogszerrel hajthatták őket. A férfiak egy részét hazai kiképzést követően a seregükbe sorolták, a többiek szolgaként éltek tovább. Piligrim passaui püspök (970-991) 974-ben még sokukkal találkozott Magyarországon jártában. Mivel azonban a foglyok gyalogmenete lassíthatta a sereg hazafelé vonulását, továbbá élelmezni és őrizni is kellett útközben őket, ezért inkább a kiváltatásukra vagy eladásukra törekedtek. A mégis hazahurcolt foglyok közül azok az arab rabszolgakereskedők is vásárolhattak, akiknek ezüstpénzei, dirhemei a hazai kincs- és sírleletekben is felbukkantak. A préda legkívánatosabb része azonban a legkisebb helyen a legnagyobb értéket képviselő, pénzzé vert nemesfém lehetett. Megszerzésére a közvetlen zsákmányolás, a foglyok pénzre váltása, ill. különféle egyezségek kötése révén kerülhetett sor. Minden alkalmi katonai segélynyújtásra való felkérés, méginkább minden hosszabb távú szerződéskötés komoly pénzösszeg átadásával járt, így 899-ben Arnulf császár, 900-ban Berengár itáliai király kényszerült fizetni. Az ő 904-től rendszeressé vált 10 mérő ezüstpénznyi évi adóját utódai 950 tájáig nyögték. Konkrét utalás maradt Provence-i Hugó adójának 942-ben és öt év múlva a fia, Lotár (946-950) adójának a nevében befizető későbbi II. Berengár (950-964) kezéből történt behajtásáról. Az utóbbi, az ekkor még csak ivreai őrgróf az egyházaktól és a lakosoktól begyűjtötte a szükséges ezüstpénzmennyiséget, s a javát magának megtartva, a többit ravaszul rézzel hamisítva csapta be az átvételre serege élén érkezett Taksony vezért, a későbbi magyar fejedelmet (955 k.-970 k.). Folytatva a sort, 910 után a bajorok, 924től I. Madarász Henrik német király, 934-től a bizánci császár több-kevesebb rendszerességgel fizetett adójáról tudunk, ill. feltételezhetjük azt. Mindkét irányú alkalmi egyezségekről is maradt feljegyzés: 924-ben 8 mérő ezüst átadásával mentette meg az életét a felperzselt Pavia maradék lakossága, egy másik sereg vezére viszont ugyanekkor Szászországban a már zsákmányolt arany- és ezüstkincsét ajánlotta fel egy fogság10
