Halmágyi Pál szerk.: Húsz éves az Espersit- ház (1979–1999). A Makói Múzeum Füzetei 97. (Makó, 2001)

Várhegyi Attila: A kulturális élet fő kérdései az ezredfordulón

kötött, nem fővároshoz és nem országrészhez kötött a támogatás, hanem azokhoz az emberekhez kötött, akik igenis vissza akarnak tekinteni, akik igenis részesei akarnak lenni ennek a húsz hónapos folyamatnak. A nemrég közzétett felhívás kapcsán eddig 3300 jelentkezést kapott a kormánybiztos úr, melyek arról szóltak, hogy sokan sok helyen, nagyon szeretnék megünnepelni ezt az eseményt. A millenniumi felhívás kapcsán először végig kellett gondolnunk, hogy mit tekintünk fontosnak. Először is a támogatási rendszer kibővítését és megsokszorozását szeretnénk elérni, amely most egy nagyon szűk, mondhatnánk csak a profi művészet és művészek, az elit alkotók számára kínál jó, sőt kiemelten jó alkotói körülményeket. Ezeket a lehetőségeket próbáljuk meg a körülményekhez igazítani és szélesíteni, akár a jövedelmek tekintetében, akár az egyéb alkotási körülmények javításának tekintetében. Miután Magyarországon az elmúlt esztendőkben ezer olyan település volt, amely egyetlen fillért sem tudott a kultúrára költeni - tehát minden harmadik település ilyen helyzetben volt - ezért azt mondtuk, hogy az az egzisztenciális kettészakadás, amely az országban kialakult, vagy kialakulhat, illetve amelynek veszélye fenyeget, az nem következhet be a kultúra területén. Úgy gondoltuk tehát, hogy nem az elit művészetekre helyezzük a hangsúlyt, nem elfeledve őket, mint fontos részeit a magyar kultúrának, de ki kell lépnünk ezekből a keretekből. Nem elegendő, ha a minisztérium csak és kizárólag a saját maga által fenntartott ún. nemzeti intézményekre helyezi a hangsúlyt, hanem meg kell próbálni partnert keresni az önkormányzatokban, hiszen 1990 óta tulajdonképpen a kulturális intézmények legjavát ők tartják fönn. Egy olyan programot dolgoztunk ki, amely lehetőséget biztosít arra, elsősorban a kistelepüléseken - a Makónál kisebb településeken -, hogy azok az intézmények, egyesületek, illetve azok az épületek, amelyek ezen különböző kulturális közösségeknek - akár lakóközösségeknek is - adták meg a találkozás és a művelődés lehetőségét, újra életre keljenek, működjenek, dolgozzanak. Tegnap Sárrétudvariban voltam, ahol egy 125 esztendős parasztkórus ünnepelte születésnapját. Azon gondolkodtam, hogy a kiegyezés után néhány évvel már létezett ez az egyesület, már létezett e szervezet, mely most születésnapját ünnepli, s ha valamit - nem politikai értelemben, inkább filozófiai értelemben - polgárosodásnak nevezhetünk, akkor az pontosan a kultúrán keresztül mutatható meg Magyarország történetében. Nekünk ehhez kell kötődni, a magunk intézményrendszerével, ezért is próbáltunk meg nagyon sok pályázattal elébe menni a kívánalmaknak. Példaként említhetem az alkotói pályázatokat, ezen belül a szépprózai, drámaírói, lírai pályázatokat, vagy a képzőművészeti pályázatokat, amelyekkel a köztéri művészeti alkotások megszületését kívánjuk támogatni. Ez utóbbiakkal kapcsolatban eddig az önkormányzatok magukra voltak hagyva és nem kaptak igazából állami támogatást, állami inspirációt arra, hogy a most látható nyilvános képzőművészeti alkotások, köztéri szobrok mellett újabbak jöjjenek létre. Ez a folyamat lelassult az elmúlt években, nem szűnt meg, de mindenképpen nehézkesebbé vált. Most föl kell gyorsítanunk e munkákat, hiszen a saját épített környezetünket tudjuk a kultúra által jobbá, szebbé, lakhatóbbá alakítani, és ebben nem lehet csak és kizárólag az államnak a helyi közösségekre mutogatni, részt kell vennie neki is ezekben a folyamatokban. Ugyanígy fontos az épületek, az épített örökség megőrzésében, megóvásában az állami szerepvállalás. Magyarország híres arról, hogy milyen kitűnő a műemlékvédelme, s hogy milyen neves tudósai, műemlékvédelmi szakemberei vannak e területen. E tudományág igen fontos része a nemzeti kultú8