Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Hermann Róbert: A megtorlás 1849-1859
indokolta, hogy egy részük (főleg a nyugalmazott cs. kir. tisztek) 1849 tavaszán vagy nyarán ismét békeszolgálatot (tér-, kórház-, raktárparancsnokság) vállaltak a magyar hadsereg oldalán. Ez a kör legalább 700 főt érintett. Ugyanez indokolta a közigazgatásban működőkre vonatkozó, egyébként meglehetősen körülhatárolatlan rendelkezést is. A minisztériumok létszáma 968 és 284 fő között ingadozott. A kiinduló létszámnak kb. 60%-a szolgált korábban valamelyik magyarországi kormányszéknél. A fluktuációt figyelembe véve, az igazolási eljárás alá elméletileg vonhatók körét 8-900 főre tehetjük. A rendelet a megyei közigazgatásban működők közül csak a kormánybiztosokról szólt határozott formában. Ezek nagy része képviselő, főrend vagy minisztériumi tisztviselő volt, a kormánybiztosként ténykedő alispánok vagy más megyei tisztviselők száma legfeljebb 50 fő lehetett. A 18 vésztörvényszék személyzete összesen 90 főt jelentett. A felelősségre vonhatók körét a rendelkezés az önálló, tehát légió-, szabadcsapat- vagy gerillacsapat-parancsnokokra is kiterjesztette. Ezek számát maximálisan 50 főre tehetjük. Ennek alapján az igazolási eljárás alá vonhatók száma 2240 főt számlált, bár ebből le kellett vonni az emigráltak számát. A rendelet némileg szűkebbre vonta az igazolandók számát, mint Haynau július 1-i kiáltványa, ugyanakkor nem vonta kétségbe az annak alapján hozott ítéletek érvényességét. Az elítéltek számát máig sem ismerjük pontosan. Az ügyek többségét 1851 végéig letárgyalták. Csak a pesti hadbíróság 381 ügyet tárgyalt 1849 augusztusától decemberéig. A tisztikarból legalább 1000 főt vontak valamilyen eljárás alá. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a megtorlás legalább a fent említett számú személy sorsát érintette. Az októberi kivégzések miatt keletkezett nemzetközi felháborodás következtében azonban éppen a korábbi nyilatkozatok alapján legveszélyeztetettebbnek tűnő képviselőket sújtotta legkevésbé a hadbíróságok szigora. Ha nem voltak kormánybiztosok vagy a parlament tisztségviselői, vagy azonnal, vagy egy éven belül amnesztiálták őket. S a megyei és városi tisztikarokban sem volt túlzottan alapos a tisztogatás: az alispánok vagy főbírók többségét az 1849 július-augusztusa utáni tisztikarban is ott találjuk. Szeptemberben mindössze két, a polgári lakossághoz tartozó személyt végeztek ki. Október 2-án Pécsett két, az eszéki várból megszökött személyt, Vertike Gábort és Szilva Jánost végezték ki. A megtorlás legerősebb hulláma 1849. október 6-án kezdődött. Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és Fekete Imre gerillaszázadost. Aradon a honvédsereg három tábornoka és egy ezredese lőpor és golyó, kilenc tábornoka kötél általi halállal múlt ki. Október 25-éig még további tizenkét személy kivégzéséről tudunk. A kivégzettek között volt hat honvédtiszt, Csány László kormánybiztos és miniszter, báró Jeszenák János kormánybiztos, Szacsvay Imre képviselőházi jegyző, báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök, Gonzeczky János lelkész és Csernyus Manó tisztviselő. E kivégzések miatt akkora európai felháborodás támadt, hogy az osztrák kormány kénytelen volt mérsékletre inteni Haynaut. Az eljárások tehát tovább folytak, s jócskán születtek még halálos ítéletek, de ezek közül az év hátralévő részében egyet sem hajtottak végre. 1850 január-februárjában tizenöt személyt végeztek ki. Közülük csupán Ludwig Hauk alezredes tartozott a szabadságharc katonai elitjéhez: őt a bécsi forradalomban 54
