Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

kokárdák, s helyükre a szerb színek kerültek. Az április 14-én Karlócán tartott gyűlésen pedig újabb radikális — a magyar kormányzat számára elfogadhatatlan — követeléssel álltak elő: a Bácskából, Szerémségből, Temesközből és Baranyából alakítsák meg a különálló szerb vajdaságot, s ezt egyesítsék a magyar kormányzattól független Háromegy Királysággal. Pár nappal később pedig a szerb metropolita Josif Rajacic május 13-ára összehívta a vajdaság kikiáltására hivatott szerb nemzeti kongresszust is Karlócára. A magyar kormány a kedélyek lecsillapítására királyi biztossá nevezte ki a Délvidékre a szerb származású Csernovits Pétert, akinek azonban a megbékítéshez nem volt, nem is lehetett kidolgozott programja, a rend fenntartásához pedig megfelelő katonai ereje. A szerb mozgalom ugyanakkor támaszkodhatott az évszázados hagyományokkal rendelkező és képzett szerb határőr gyalogezredek állományára, valamint a Szerb Fejedelemségből érkező ügynökökre és fegyveres szerviánusokra is, akik jelenlétükkel tovább erősítették a magyarellenes hangulatot. A május 13-án kezdődött karlócai szerb kongresszus ilyen háttérrel kikiáltotta a Vajdaságot, vajdává választották Stevan Supljikac ezredest, pátriárkává pedig Rajacic metropolitát. Az ügyek vezetésére nemzeti főbizottságot — főodbort — választottak, amely valójában az ideiglenes kormány szerepét töltötte be. A kongresszus után immár a szerbek és a magyarok is a fegyveres harcra készültek. A következő egy-két hónap mindkét fél részéről az erőgyűjtéssel telt el. Ebben kétségtelenül komoly előnnyel bírtak a szerbek, hiszen haderejük bázisai a szerb legénységű határőrezredek lehettek. A határőrkatonákat a tényleges fegyveres szolgálat mellett ugyanakkor fel tudták használni a népfelkelő alakulatok, táborok kiképzésére is. A szerb haderő harmadik bázisa a Fejedelemségből nagy számban érkező szerviánusok hada volt. Ok elsősorban nem szakértelmükkel, sokkal inkább fanatizmusukkal tűntek ki. Jelentős szerepük volt abban, hogy az ingadozó, bizonytalan tömegeket a felkelők táboraiba kényszerítették, továbbá a konfliktusok keresésével fegyveres összetűzéseket provokáltak ki. Többségük ugyan csak zsákmányszerző, rabló kalandnak tekintette a délvidéki kiruccanást, de féktelen kegyetlenségükkel szembefordították egymással az addig békében egymás mellett élő lakosságot. A szerb haderőt három nagy táborba vonták össze: a központi tábor Karlócán alakult ki, a Bácskában Temerinnél, a Bánságban pedig Perlasznál vonták össze erőiket. A szerbek taktikája valójában az volt, hogy ezekből a megerősített táborokból csaptak ki a környező településekre, s így próbáltak meg minél nagyobb területet ellenőrzésük alatt tartani. Összlétszámuk június végén kb. 25 000 fő lehetett. A magyar kormány e területen rendelkezett ugyan megfelelő számú és minőségű haderővel, de az itt állomásozó cs. kir. gyalogezredek és lovasezredek többségének megbízhatósága erőteljesen kérdéses volt. Bizonytalan volt ugyanis, hogy a hadügyi önállóságra törekvő magyar kormány hadügyminiszterének utasításait teljesítik-e az osztrák kormányzat befolyása alatt álló ezredek tisztjei. Az ő magatartásukat természetesen az is befolyásolta, hogy ha a sorkatonaság összeütközésbe bonyolódik a határőrezredekkel, akkor a korábban egységes császári-királyi haderő különböző alakulatai kerültek volna szembe egymással. Ezt pedig mindenáron el akarták kerülni. A magyar kormány tehát ha növelni kívánta a Délvidéken bevethető haderőt, kénytelen volt a frissen szervezett honvédzászlóaljakat és a hadműveletekben kevésbé alkalmazható 36