Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

elkergették az udvarhű városi vezetőket, Kossuthot s társait éltették. A pest-budai szerbek ugyanakkor már március 17-én gyűlésükön megfogalmazták követeléseiket. Ebben hangsúlyozták ugyan, hogy továbbra is hű fiai a magyar hazának, elismerik a magyar nyelv hivatalosságát, de kérik, hogy a magyarok ismerjék el a szerbeket önálló nemzetnek, belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, évenként nemzeti kongresszust tarthassanak, amely kéréseit a magyar országgyűlés és kormány mellőzésével közvetlenül az uralkodó elé terjeszthesse. Az újvidéki szerbek március 27-i gyűlésükön érdemben ugyanezt fogalmazták meg, kiegészítve azzal, hogy a határőrvidék lakosságát is — hasonlóan a jobbágyokhoz — mentesítsék a kötelező katonai szolgálat, s minden más feudális jellegű teher alól, s földjeiknek ők is teljes jogú tulajdonosai lehessenek. Ugyanakkor komoly politikai éleslátásról téve tanúbizonyságot elvetették azt a kérést, hogy a szerb nemzeti kongresszus a magyar kormányzat megkerülésével terjeszthesse kéréseit az uralkodó elé. Ezt a petíciót terjesztette aztán április 8-án a délvidéki szerbek küldöttsége a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának követei elé. Szónokuk — Aleksandar Kostic Újvidék egyik aljegyzője — díszmagyarban a következőképpen fejezte be magyar nyelven elmondott beszédét: „Méltóztassanak minket testvéri karjaik közé mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk." A diéta nevében Kossuth válaszolt a szerb delegációnak. Kifejtette, hogy a magyar nemzet a szabadságot, a jogokat mindenkire vallási s etnikai hovatartozástól függetlenül kiterjeszti, tiszteletben tartja a nemzetiségek nyelveit, segíti azok „tökéletes szabad kifejlődését és maga körébeni használatát", hiszen az államegység csak azt követeli meg, hogy a „közéletnek diplomatikai nyelve a magyar legyen". Megígérte továbbá, hogy a szerbek még nem orvosolt sérelmeit a nyárra tervezett népképviseleti országgyűlés következetesen meg fogja oldani. Mélységesen hallgatott viszont a szerbek legfontosabb követeléséről, a politikai nemzetként való elismerésről. Kosticék ezért másnap a szállásán keresték fel Kossuthot, hogy ezügyben nyílt színvallásra kényszerítsék. A megismételt kérés elől immár nem térhetett ki, s bár minden bizonnyal érezte és érzékelte az ügy politikai horderejét, jobb megoldás híján megismételte a küldöttség tagjai előtt a reformellenzék e kérdésben általánosan vallott felfogását: „Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincs." Az egyre élesebb hangvételű vitában Dorde Stratimirovic, a szerb mozgalom későbbi katonai vezetője figyelmeztette Kossuthot, hogy ha a magyar törvényhozó hatalom elutasítja kéréseiket, ők kényszerítve lesznek elismertetésüket máshol szorgalmazni és keresni. Kossuth értette a célzást, de — talán meggondolatlanul — mást nem válaszolhatott ha következetes akart maradni korábbi állásfoglalásaihoz, mint hogy „Úgy hát döntsön köztünk a kard". A pillanatot akár szimbolikusnak is tekinthetjük. A szakítás ugyanis törvényszerű ezek után a magyarok és szerbek között. Az elutasítás világos volt és megmásíthatatlan. A Pozsonyból hazautazó szerb politikusok melléről viharos gyorsasággal kerültek le a 35