Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

hallatszanak, az ellentétek rövidesen kiéleződnek. Ennek — többek között — két alapvető kiváltó oka volt. Az első, hogy a Nagyszebenben jogot hallgató Simion Barnut már március 24-én a románokhoz intézett felhívásában követelte a románok nemzeti létének elismerését, s javasolta, hogy mindaddig ne bocsátkozzanak tárgyalásokba a magyarokkal, amíg a román nemzetet nemzetnek nem ismerik el. A másik okhoz jelentősen hozzájárult az Udvar is. Az áprilisi törvények gazdasági s társadalmi vívmányai Erdélyben csak az unió kimondása után érvényesülhettek, hiszen a Batthyány-kormány hatásköre csak ezt követően terjedt ki a fejedelemségre. Bécs azonban tudatosan halasztotta az erdélyi országgyűlés összehívását, így ott 1848 tavaszán elmaradt a jobbágyfelszabadítás, s ez komoly feszültséget keltett a román jobbágyok körében. Ezt a „mulasztást" kiválóan használta fel a román nemzeti mozgalom radikális szárnya, s a május közepi balázsfalvi nemzeti gyűlésen már sor került a nyílt kenyértörésre. A román mozgalmat ráadásul komolyan támogatta az erdélyi császári katonai adminisztráció, s a fegyveres ellenállás megszervezésének hatékony bázisa volt a két erdélyi román határőrezred is. A román felkelők kétségtelenül komoly magyar katonai erőket kötöttek le Erdélyben, de amikor 1849 márciusára Bem honvédserege kiverte az osztrák és orosz erőket a fejedelemség területéről, az Erchegységbe visszaszoruló — visszahúzódó — román népfelkelés nem volt képes önálló katonai akciókat lebonyolítani. A román nemzetiség magyarellenessége ugyanakkor korántsem volt egységes. Az erdélyivel ellentétben teljesen más politikát folytattak a Királyhágón inneni, tehát a szorosan vett Magyar Királyság területén élő románok. Vezetőik, a Bihar megyei szolgabíró loan Dragos, vagy a lugosi ügyvéd, Eftimie Murgu — aki éppen a márciusi pesti események alatt szabadult ki a börtönből —, a magyar-román viszony fenntartásán munkálkodtak. Segítségükre volt ebben a magyarországi románok gazdasági s politikai viszonyainak rendezettsége — az áprilisi törvényeknek köszönhetően —, továbbá az is, hogy ők a magyar kormányzattól várták egyházi viszonyaik rendezését. A görögkeleti egyház hat magyarországi püspöke közül ugyanis csak egy volt román, a többi — a karlócai metropolitával együtt — szerb. Ezen az „alávetettségen" szerettek volna változtatni a magyar kormányzat segítségével. Szorgalmazták tehát ők is a román nemzetnek nemzetként való elismerését, de nem kívántak szakadást előidézni a román mozgalom és a magyar kormányzat között. Sőt 1848/49-ben a román falvak rendszeresen kiállították újoncaikat a honvédzászlóaljakba, több ezer román harcolt ezáltal a szabadságharcban a magyar oldalon. A román mozgalomra sem mondhatjuk tehát sommásan, hogy teljes egészében magyarellenes volt, miként azt sem, hogy a magyar kormányzat nem tett meg mindent megbékítésük, megnyerésük érdekében, bizonyság erre Dragos 1849. május eleji abrudbányai tárgyalási kísérlete, vagy a július 14-én Kossuth és Balcescu által aláírt magyar-román megbékélési tervezet. A forradalom és szabadságharc alatt a szerb az egyetlen olyan számottevő magyarországi nemzetiség, amely egységesen és következetesen lépett fel a magyar kormányzattal szemben. Az események természetesen itt is sajátosos logika alapján követték egymást 1848 márciusának második felében. A forradalom hírének vétele után számos délvidéki szerb településen rokonszenvtüntetésekre került sor, a lakosok nemzetiszínű kokárdát hordtak, a középületekre kitűzték a magyar zászlót, több helyen 34