Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

horvát határőrkatonáit, szét kívánta kergetni a magyar országgyűlést, el akarta fogni a kormány tagjait, eltörölni az 1848-as áprilisi, az uralkodó által szentesített törvényeket, s viszaállítani az 1847-es birodalmi viszonyokat. Ezeket bizony nehezen lehet összeegyeztetni a horvát nemzet politikai önmegvalósításának eszméjével. A Felvidék szlovák lakosságú falvainak többségében óriási lelkesedéssel fogadták 1848 tavaszán a márciusi vívmányokat. Szlovák lelkészek templomi beszédeikben, költők verseikben üdvözölték Kossuthot s a jobbágyfelszabadítást. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői, a verbicei evangélikus lelkész Miloslav Hodza, s a hlubokai evangélikus lelkész Miloslav Húrban megfogalmazták követeléseiket, miszerint a túlnyomóan szlovákok lakta megyékben a szlovák legyen a közigazgatás nyelve, az oktatás a tanulók anyanyelvén folyjon, a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket is, ill. a magyarok ismerjék el a szlovák nemzet létét, s az ország többi nemzetével való egyenjogúságát. A követelések többsége — mint láttuk — nem volt összeegyeztethetetlen a magyar kormányzat s törvényhozó hatalom szándékaival, egyedül a politikai nemzetként való elismerés kérése lehetett vörös posztó Kossuthék szemében. Ez azonban — akárcsak a többi nemzetiség esetében — elegendő volt a szakításhoz. Hurbánék augusztusban Bécsben már szlovák légiót szerveztek, a nagy nehézségek árán összeverbuvált kb. 300 fős alakulatban azonban csak elvétve találunk szlovák nemzetiségű felkelőt, többségük cseh és német volt. Szeptember 19-én Nyitra megyében Miavánál lépték át nagy reményekkel a határt, de keservesen csalatkoztak várakozásaikban. A jobbágyfelszabadítással jobbára elégedett, annak előnyeit élvező szlovák parasztok között semmilyen visszhangra nem talált az agitációjuk, s a katolikus parasztok egyébként is gyanakodva, bizalmatlanul tekintettek a mozgalom evangélikus vezetőire. A Felvidék szlovák lakóinak többsége inkább a légió ellen fogott fegyvert, semmint belépett volna abba, így nem csoda, hogy szeptember 29-én Hurbánék már kénytelen-kelletlen elhagyták az országot. A kudarc azonban nem vette el a kedvüket, decemberben a légió maradványa már Windisch-Grätz császári hadseregének kötelékében, fekete-sárga kokárdákkal felékesítve tért vissza Magyarország területére. Ez a nyílt „szín-vallás" azonban azt eredményezte, hogy még a korábban velük szimpatizáló csekély szlovák lakosság bizalmát és rokonszenvét is elvesztették. Összegezve elmondhatjuk, hogy a szabadságharc alatt pár száz szlovák légionárius harcolt a Felvidéken a magyarok ellen. Ezzel szemben 1848 nyarán majd 1849 tavaszán több, mint 20 000 szlovák állt be — vagy sorozták be — a magyar honvédzászlóaljakba, s harcolták végig következetesen a hadjáratokat. Szerepvállalásuk, kiállásuk egyértelműen jelzi, hogy a szlovák nemzeti mozgalom radikálisainak nem sikerült szembefordítaniuk a Felvidék lakosságát a magyar üggyel. Múltjánál s helyzeténél fogva jóval jelentősebb ennél a román mozgalom. Erdélyben a 19. század első felében a lakosságnak már több, mint fele román, de a fejedelemségben jogaik nincsenek. Nem tagjai az erdélyi három rendi nemzetnek — magyar, székely, szász —, gazdaságilag pedig a legelmaradottabb réteget képezik, a magyar földesurak jobbágyainak többsége román. A polgári átalakulás nagy időszakában immár természetes volt, hogy nélkülük — vagy ellenükre —, a folyamat nehezen lehet sikeres. S bár a márciusi napokban az erdélyi románok körében is bizakodó, támogató hangok 33