Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

jában nem talált olyat. Sőt, ha esetleg összevetette az európai gyakorlatot a Magyarországon alkalmazott módszerekkel, nem kellett úgy éreznie, hogy méltánytalanul, elnyomóan bánik kisebbségeivel. Igaz, 1844-ben államnyelvi szintre emelte a magyart — kiváltva ezzel a nemzetiségek általános tiltakozását —, de nem tiltotta az anyanyelv használatát, s meglehetősen ködösen fogalmazott akkor, amikor kimondta, „hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen". Az 1848-as áprilisi törvényekben pedig — miközben kitartott amellett, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet létezik, a magyar —, a jogkiterjesztés útjára lépve nemzetiségi s vallási hovatartozástól függetlenül mindenkire egyformán terjesztette ki a legfontosabb polgári s politikai jogokat. A sajtó- s gyülekezési szabadságot, a vallásszabadságot, a választójogot, a jobbágyfelszabadítást stb. Egyedül a képviselőválasztásnál érezhették úgy a nemzetiségek, hogy méltánytalanság érte őket, hiszen csak olyan jelöltet választhattak, aki bírta a magyar nyelvet, mivel az országgyűlés tárgyalási s törvényhozási nyelve kizárólag a magyar maradt. Elutasították ugyan a nemzetiségek kollektív politikai egyéniségét, de nem zárták ki nyelvi, kulturális individualitását, s az ország minden lakóját egyenjogú állampolgárnak tekintettek. /Ez a folyamat teljesedik ki majd 1868-ban a nemzetiségi törvényben, amikor a nyelvhasználatot a törvényhozásban és a közigazgatásban is az európai mintákhoz képest jóval liberálisabban, engedékenyebben szabályozzák./ Nincs tehát mit a reformkor magyar liberális nemességének a szemére vetni, számon kérni rajtuk, maximum azt, hogy korukat nem tudták kb. száz évvel megelőzni, s nem ismerték el önálló politikai nemzetnek Szent István államában a horvátot, szerbet, románt, szlovákot. Ilyen politikai éleslátást azonban ne várjunk el a 19. század Európájában egy, a polgári átalakulást éppen számottevő polgárság nélkül megkezdő, a rendi nemzetből éppenhogy a polgári nemzettéválás útjára lépő, a történelmi magyar állam bűvöletében élő nemzettől. S most röviden tekintsük át a nemzetiségek 1848/49-es magyarországi szerepvállalását. Megítélésem szerint a horvát mozgalmat 1848 nyarától nem tekinthetjük nemzeti, nemzetiségi célokért küzdő mozgalomnak. Jellasics bán s a Horvát Nemzeti Párt 1848-ban eljutott a Habsburg Birodalmon belüli horvát nemzetállam megteremtésének igényéig, önálló, a horvát országgyűlésnek felelős kormányt szerettek volna létrehozni, s fel akarták bontani az akkor már közel 750 éves történelmi kapcsolatot Magyarországgal. A magyar politikai vezetés természetesen igyekezett gátat szabni a horvát igényeknek, de amikor kiderült, hogy a békés megegyezés lehetetlen, a Batthyány-kormány felkínálta az elszakadás lehetőségét. Tehette ezt azért, mert Horvátország nem volt a Szent István-i állam szerves része, Szlavóniával együtt csak a 11-12. század fordulóján Szent László és Könyves Kálmán hódítása nyomán került meghódított tartományként Magyarországhoz. Elszakadása tehát nem veszélyeztette a Szent István-i állam egységét és megbonthatatlanságát. Jellasics azonban nem élt a felkínált lehetőséggel, és szeptember 11-én csapataival átlépte a Drávát. Ekkor azonban rá és seregére már nem tekinthetünk úgy, mint akik a horvát nemzeti célok hordozói és bajnokai, hiszen nincs olyan nemzeti színezetű cél, aminek teljesítését a magyar kormány megtagadta tőlük. A horvát bán egyértelműen dinasztikus célokért vezette Magyarországra 32