Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege

Pesten. Pákozdnál — az 5. tüzérezred ütegeinek támogatásával — már ezek a tüzérek állították meg jól irányzott tüzükkel Jellasics rohamoszlopainak támadását. Az őszi hadseregfejlesztés során azonban már nem bizonyult elegendőnek az 5. Tüzérezred löveganyaga (mintegy 60 löveg) és felszerelése. Az iparral alig rendelkező országban hallatlan erőfeszítéseket kellett tenni a tüzérségi felszerelés előállítására, majd a löveggyártás beindítására. Kezdetben ugyan nem az ágyúöntés volt a legsúlyosabb probléma, mert a tüzérségi hadszertárakban jó néhány lövegcső hevert. Ezek felszereléséhez azonban műhelyek sorának munkáját kellett összehangolni: asztalosok, lakatosok, kerékgyártók, szíjgyártók együttműködése szükségeltetett az ágyúk felszereléséhez, szekerek, kocsik tucatjait kellett elkészíteni az ütegek harcképessé tételéhez, végezetül meg kellett szervezni a lőszerellátást is. A hadszertárak löveganyagának elfogytával, novemberben került előtérbe az ágyúöntés problémája. Ezt az államosított „Országos Fegyvergyár" oldotta meg: rövidesen megindult a lövegcsövek öntése, igaz, a főváros kiürítése miatt csak december végéig. Január végén a munka a nagyváradi hadiipari bázison indulhatott újra. Rendkívüli jelentőségű volt az ágyúöntés megszervezése az 1848 novemberére elszigetelődött Székelyföldön, ahol az ellenállás sikeres folytatásához feltétlenül tüzérséget kellett teremteni. Ennek egyetlen módja a reménytelennek látszó ágyúöntés volt, amire Gábor Áron mégis megoldást talált, s a székelyek az ő vezetésével saját erőből teremtették meg tüzérségüket. A tüzérség anyagellátásában Lukács Dénes ezredes szerzett elévülhetetlen érdemeket. A modern magyar tüzérség megteremtése és kiképzése pedig Psotta Mór ezredes műve, aki a harcokban is kitűnően helyt állt, a feldunai hadsereg tüzérségi parancsnoka volt. A minden közvetlen hagyomány nélküli, újonnan megteremtett magyar tüzérség fejlesztésének ütemét mindennél jobban jelzi, hogy a szabadságharc végére a honvéd tüzérség közel 600 löveggel rendelkezett, s létszáma meghaladta a 10 000 főt. A műszaki csapatok szervezésénél a tüzérséghez hasonlóan nem lehetett magyar katonaságra alapozni, de még csak az országban állomásozó alakulatra sem. A kor hadseregeiben a műszaki feladatokat utászok, árkászok, aknászok, hidászok látták el hadmérnökök irányításával. Nekik kellett a hadsereg felvonulását biztosítani a hadműveletekhez, megtisztítani az utakat az akadályoktól, átkelőket létesíteni a folyókon és elvégezni a szükséges műszaki munkálatokat a várostromok esetén. Védelemben a hidak lerombolása, átkelőhelyek, utak, hegyi szorosok eltorlaszolása, sánctáborok kiépítése volt a feladatuk. Egy modern hadsereg szervezésénél nélkülözhetetlenek voltak e szakcsapatok, ezért november második felében Pesten, Győrben és Pozsonyban is megindult egy-egy utászzászlóalj szervezése Kazinczy Lajos és Szodtfried Ferdinánd őrnagy irányításával. Kezdetben minden fajta műszaki munkát az utász zászlóaljak katonái végeztek, majd árkászcsapatok is alakultak. A hadmérnökkar szervezésénél elsősorban a kitűnő műszaki felkészültségű civil mérnökökre építettek. A legismertebb mégis két hivatásos császári-királyi hadmérnöktiszt lett, Gaál Miklós honvéd tábornok, a hadmérnökkar megszervezője és első parancsnoka, ill. Török Ignác tábornok, Komárom 1849 január április közötti védője. Tulajdonképpen a műszaki csapatokhoz sorolhatjuk a folyami flotillát is, amely a kor13