Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege

hajtása) ellátniuk. E feladatok sokoldalú fegyverzetet és felszerelést követeltek, ami az új alakulatok szervezésénél nehézségeket jelentett. 1848 őszén a császári-királyi hadsereg magyar kormányt támogató huszáralakulatai köré szerverődött a szabadságharc lovassága. Ezt a szűk 9 ezrednyi erőt (72 század 12 különböző ezredből) egészítették ki a nemzetőr lovasság mozgósított alakulatai és a lovas szabadcsapatok, de ez utóbbiak alkalmazhatóságának hiányosságai miatt sort kellett keríteni a reguláris lovasezredek szervezésére is. Hat új ezred felállítására került sor, melyek közül három a szeptemberben megszervezett szabadcsapatok lovasságának felhasználásával létesült. A 13. (Hunyadi) huszárezredet a Hunyadi szabadcsapat, a 17. (Bocskai) huszárezredet a Hajdúságban felállított Bocskai szabadcsapat, a 15. (Mátyás) huszárezredet pedig az Erdélyben megalakult Kossuth lovascsapat állományából szervezték. Az ezredeknek természetesen csak az első századait adták az önkéntesek, a teljes létszámot (8 században mintegy 1500 ember) a sorozott újoncok bevonultatásával érték el. A 14. (Lehel) huszárezredet a Jászkunságban állították fel, a 16. (Károlyi) huszárezredet pedig Károlyi István gróf felajánlása nyomán Pest megyében kezdték szervezni a jobbágyfelszabadítás értelmében Károlyinak járó állami kártalanítás összegének terhére. Az utolsó ezred, a 18. (Attila) huszárezred szervezését is elkezdték Komáromban (még Kinizsi néven), de az a hadiesemények alakulása folytán elakadt, s csak 1849 májusában vett újabb lendületet. Teljes felszerelésükre a szabadságharc végéig nem került sor. Az új ezredek szervezésével párhuzamosan sor került az ún. régi huszárezredek (vagyis a szabadságharcot támogató császári-királyi huszárcsapatok) kiegészítésére, illetve a hazatérni nem tudó huszárezredek helyébe új ezredek felállítására is. Ezeknél a szervezés az itthon lévő tartalékszázadokra és azok raktáraira támaszkodott, de lényegében ezek is újonc alakulatnak számítottak, s jobbára csak az 1849-es nyári hadjáratban jutottak szerephez. A lovasságot — kis létszámmal — két másik könnyűlovas csapatnem, az ulánusok és svalizsérok egészítették ki a külföldi légiók keretei között. Az 1848-as európai forradalmak idején a német, olasz és lengyel egységmozgalmak, valamint a polgári fejlődésért küzdő erők a magyar forradalom és szabadságharc legfontosabb szövetségesei voltak. A forradalmak visszaszorítása után 1848 végén ezek az erők Magyarországban látták a küzdelem folytatásának utolsó lehetőségét, és igyekeztek fegyveres támogatást nyújtani a szabadságharchoz. 1848 szeptemberében a bécsi egyetemi légió (Aula) tagjai körül többszáz önkéntes érkezett Jellasics megállítására. Bécsi Légió néven kitűnő alakulat szerveződött belőlük, részt vettek az ozorai győzelem kivívásában, végigharcolták a szabadságharc legvéresebb csatáit és kitűntek Budavár bevételénél is. A légió másik része Erdélyben küzdött, katonái többsége a bécsi forradalom leverése után menekült Magyarországra, decembertől korábbi bécsi parancsnokuk, Bem tábornok vezénylete alatt hadakoztak. A Német Légió szervezését a német forradalmak leverése után Magyarországra menekült németekből Peter Giron kezdte. November 6-án Pozsonyban jelent meg felhívása azon német ajkúak számára, „akik a szabadságért küzdő Magyarország ügyét a magukénak tekintik". Az első századokat decemberben állították fel Sopronban, ettől 11