Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)

Dr. Sávai János: A licenciátusok szerepe a délvidéki magyarság megtartásában

Sávai János A licenciátusok szerepe a délvidéki magyarság megtartásában Előzmények Az 1526-os mohácsi csatavesztés Magyarország összeomlásának megpecsételése. A széthúzástól, lázadásoktól megtépázott ország olyan mély lelki nyomorúságban élt már a végzetes csata előtt, hogy a csapás igazi súlyát sokáig fel sem mérték. A haza legjobbjai maradtak a mohácsi csatatéren, azok, akik még szívügyüknek érezték nem csupán a saját, hanem a környező népek sorsát, s ezért készek voltak életüket is áldozni. A megfelelő vezetés nélkül maradt ország olyan mélyre süllyedt, hogy évtizedek kellettek, míg fel tudta fogni helyzetét. A győztes törökök sem fogták fel eleinte, hogy „elsöprő sikert" arattak: gyakorlatilag nem maradt előttük semmilyen akadály, hogy az egész országot uralmuk alá hajtsák. Az európai országok sem fogták fel, milyen veszedelem szakadt rájuk: a magyarok egyéni bajának, sőt büntetésének fogták fel a tragédiát. Ebben a mérhetetlen elhagyatottságban a koldusnál is szegényebb nép lelki támasz nélkül maradt: a törökök felégették a falvakat, városokat iskoláikkal és templomaikkal együtt. Sokan bujdosóvá, rablóvá váltak, hogy megélhessenek. Erkölcsi nyomor és lezüllés járt a tudatlanság nyomában. Nem volt se tanító, sem pap. A törökök nem engedték az egyházi intézmények működését, amelyek az iskolákat és a nevelési, oktatási és szociális intézményeket működtették. A megmaradt kevéske pap rendkívül nehéz üldözések, kimondhatatlan adók közepette tudott tevékenykedni. Utánpótlásuk lehetetlenné vált, mert a királyi országrészből nem érkezhettek világi papok, hiszen kémeknek nézték őket, a töröktől megszállt területeken pedig nem maradtak képzésre alkalmas intézmények. Az egyházmegyék püspökök nélkül maradtak, a plébániák pedig néhány évtized alatt pap nélkül. A vigasztalanságban vigasztalók: a „barátok" Egyedüli reménységet a legádázabb körülményekkel is dacoló ferencesek jelenléte nyújtott. Ők — ha sok üldöztetés közepette is — a helyükön maradtak. A törökök elviselték jelenlétüket, mert délről jövet már évszázados „kapcsolatuk" volt a ferencesekkel. Különösen a bosnyák barátok ismerték már a törökök szokásait, s viszont is tudomásul vették azt a szolgálatot, amelyet a szerzetesek a nép között végeztek. A törökök jól tudták, hogy a népet a ferencesek jelenléte őrzi meg attól, hogy ne meneküljenek el falvaikból, városaikból. A megszállóknak pedig éppen nem volt célja, hogy üres helységeket, műveletlen területeket találjanak. Ez a kompromisszum persze nem volt felhőtlen, hiszen a megszállók mindenből pénzt akartak látni, s ha másként nem mert, az elfogott szerzetesekért váltságdíjat követeltek, s a nyomaték kedvéért minden alkalommal iszonyatosan megkínozták őket. Mivel lassan az egész Hódoltság a ferences misszionáriusokra maradt, kevésnek bizonyult az ő fáradhatatlan apostoli munkál29