Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)

Dr. Ágoston Gábor: Oszmán expanzió és katonapolitika Magyarország elfoglalásáig

szállításhoz elengedhetetlen sajkák és egyéb folyami hajók építésével stb. kapcsolatos parancsokat, már a trónralépte utáni hetekben, de legkésőbb november folyamán ki kellett küldeni az illetékes bégeknek és parancsnokoknak. Hogy ez meg is történt, azt az 1521. évi hadjárat sikere bizonyítja. 1521-től egyenes út vezetett Mohácsig. A déli magyar védelmi rendszer omlott össze Zimony (1521), majd Orsova (1522), s főként Szörény 1524-ben történt elfoglalásával. A törökök ezzel Nándorfehérvárig ellenőrzésük alá vonták az egész Duna-szakaszt, a magyarok pedig elveszítették első védelmi vonalukat. 1526-ban Szulejmán túlgyőzte magát: a csata után maga sem akarta elhinni, hogy a középkori magyar királyság seregét megsemmisítette. Mohácsnál azonban nemcsak a király és serege veszett oda. Magyarország elveszítette azt a másfélszáz éves küzdelmet is, amelyet a Hunyadiak alatt még a török expanzió feltartóztatásáért, a Jagellók alatt pedig déli országhatárai védelmében vívott. A kettős királyválasztás ugyancsak a szultán kedvére volt: a két jelölt közül érthetően a gyengébbet támogatta, de nem valószínű, hogy már ekkor gondolt az ország elfoglalására. A Duna-Dráva vonal biztos határnak bizonyult, amelynek túlsó oldalán egy seregétől megfosztott, a birodalom számára veszélytelen ország terült el. Talán ezért nem foglalta el azokat a várakat, amelyek minden komolyabb erőfeszítés nélkül a döbbenet és a riadalom ezen napjaiban ölébe hullottak. Történetírók szerint, ha így cselekszik, Magyarország is könnyen ugyanarra a sorsra juthatott volna, mint a balkáni államok. Kérdés persze, hogyan reagáltak volna minderre Toledoban és Bécsben, az ország sorsát a későbbiekben Konstantinápoly mellett, pontosabban Konstantinápoly után leginkább befolyásoló központokban. Egyes vélemények szerint a szultán azért hagyta megszállatlanul az ország belsejét, mert ragaszkodott volna a balkáni szláv államok meghódításakor követett hódítási menetrendhez, a történetírás által később szakaszos hódításnak nevezett módszerhez. Az is elképzelhető, hogy nem érezte biztonságban magát ezen az ismeretlen terepen, amely — most török szempontból, a balkáni tötök területekről nézve a térképet — az osztrák határtól a Dráva-Duna vonaláig védhetetlennek látszott, s visszavonult a jól ismert és már jó ideje biztos, védhető határnak számító Duna-Dráva vonalhoz, amely már a 14. századi nagy expanzió idején és később II. Mehmed és II. Bajezid idején is a birodalom természetes északi határának számított, és egyelőre innét figyelte, mi történik a határ túloldalán. VI. Alternatívák Mohács után: 1526-1541 A magyar politizáló elit ebben a helyzetben két, egymástól eltérő és egymást is gyengítő választ adott. A nemesség döntő többsége 1526. november 10-én Szapolyai János szepesi grófot és erdélyi vajdát választotta királyául, aki ez idő tájt egyedül rendelkezett számottevő fegyveres erővel. Ellentétben a közvélekedéssel, Szapolyai nem volt törökbarát, s eleinte maga is törökellenes politikát folytatott, és igyekezett megőrizni az ország egységét. Ebben épp a másik magyar király, Habsburg Ferdinánd akadályozta. Ferdinándot, aki Jagelló II. Lajos halála után az 1506. évi és 1515. évi Habsburg-Jagelló házassági szerződésre hivatkozva tartott igényt a magyar és cseh 13