Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Ágoston Gábor: Oszmán expanzió és katonapolitika Magyarország elfoglalásáig
követően, 1514. augusztus 23-án Csaldirán mezején Szelim tüzérsége megsemmisítette a perzsa sereget, bevonult a szafavida fővárosba, Tebrizbe, s ezzel egy másfélszáz éves oszmán-szafavida konfliktus vette kezdetét. Ennek a konfliktusnak a részletes ismerete nélkül érthetetlen az ugyancsak másfélszáz éves magyar-török konfliktus, s az oszmánok Magyarországgal szembeni katonapolitikája. Szelim 1516-ban azzal az ürüggyel, hogy Kanszu Gavri egyiptomi mameluk szultán (1501-1516) Iszmail sah állítólagos szövetségese, s hogy befogadta az elmenekült oszmán trónkövetelőket, a mamelukok ellen vonult. Augusztus 24-én Aleppótól északra, Mardzs-i Dábiknál az oszmán tüzérség szétverte a mameluk sereget, majd Szelim elfoglalta Aleppót, Damaszkuszt és Jeruzsálemet. 1517. január 22-én Kairó mellett, a rajdanijjai csatában legyőzte az utolsó mameluk uralkodót, Tumanbajt (1516-1517) és felszámolta az Egyiptomot és Szíriát 1250 óta kormányzó mameluk szultanátust. Szelim keleti hódításaival birodalma területét a korábbi kétszeresére, másfél millió négyzetkilométerre növelte. A hódítások a birodalom nyugati és keleti törzsterületei közti egyensúlyt végletesen az utóbbi javára billentették. Ezt a felborult egyensúlyt kívánta legalább ideiglenesen enyhíteni az az éles, 180 fokos politikai irányváltás, amely Szulejmán nevéhez köthető, s amely témánk szempontjából roppant jelentőséggel bír, s amely a Magyarországgal szembeni török politika újabb, minden eddiginél agresszívabb szakaszát jelentette. V. Fordulat és a magyar sereg megsemmisítése: 1521-1526 Ez a politikai fordulat mind gazdasági, mind katonai, mind pedig vallási-politikai okok miatt elkerülhetetlen volt. Az 1511 óta tartó keleti háborúskodás a birodalom keleti területeit teljesen kimerítette. A keleti hadjáratok alatt a birodalom hadserege eljutott a stratégiai túlterjeszkedés határáig, vagy másként fogalmazva a hadsereg akciórádiuszának igencsak végpontján mozgott, s csak teleléssel lehetett e problémákat áthidalni. Vallási-politikai szempontból is igen kényes helyzetbe kerültek az oszmánok: a síita perzsák elleni hadjáratokat még csak meg lehetett magyarázni azzal, hogy a síiták rosszabbak, mint a hitetlen gyaurok, a szintén szunnita mamelukok elleni hadjáratokat azonban ezzel már nem lehetett elintézni, ráadásul a mamelukok fővárosában, Kairóban tartózkodott a szunnita iszlám vallási vezetője, a kalifa is. A birodalom alattvalói köreiben tehát a keleti hadjáratok mind gazdasági, mind pedig vallási-politikai szempontból egyre nagyobb ellenérzést váltottak ki. Ezt ismerte fel Szulejmán szultán (1520-1566), aki szakítva apja keleti politikájával, a nyugati expanziós politika mellett döntött. Akár létezett tehát valamiféle szulejmáni ajánlat (amely egyes feltételezések szerint Magyarországnak hasonló státuszt szánt volna, mint amilyet később az Erdélyi Fejedelemség élvezett az Oszmán Birodalmon belül), akár nem, az bizonyos, hogy az oszmán politikai vezetés ezt nem gondolhatta komolyan. Ahhoz ugyanis, hogy az 1520. szeptember 30-án trónra került Szulejmán szultán a következő év tavaszán idejében elindulhasson a Nándorfehérvár 1521. augusztus 29-i elestével zárult Magyarország elleni hadjáratára, a hadsereg mozgósításával, az élelem-, fegyver- és hadianyag-ellátással, valamint a szállítással, a felvonulási utak előkészítésével, a szállításhoz szükséges szekerek és igásállatok előkészítésével és a kijelölt állomáshelyeken történő összegyűjtésével, a 12
