Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Ágoston Gábor: Oszmán expanzió és katonapolitika Magyarország elfoglalásáig
kellett arra, hogy egy túlzott expanzív politikával ne provokáljon újabb keresztes hadjáratot, hisz Dzsem felhasználásával erről számos korabeli európai uralkodó, így a mi Mátyás királyunk is terveket szövögetett. Másrészt, a karamánok leverése után keleten egy újabb, s a karamánoknál erősebb keleti rivális jelentkezett, az akkojunluk, akikkel az európaiak, kivált Velence, ismét tervezték az oszmánellenes közös katonai fellépést. Az oszmánok és az akkojunluk, az oszmán győzelemmel végződő 1473. évi összecsapást követően kölcsönösen tiszteletben tartották egymás területi igényeit. Ebben az időszakban az Oszmán Birodalom láthatólag még nem kívánt tovább terjeszkedni keleten, s az oszmán-akkojunlu határvonal látványosan egybeesett a Bizánci Birodalom egykori keleti határaival. Tovább odázta az oszmánok Magyarországgal szembeni fellépését és egy teljesen új katonapolitikai koncepció kialakulásához vezetett egy újabb ellenség, a szafavidák megjelenése és provokatív fellépése Kelet-Anatóliában. IV. A keleti terjeszkedés időszaka: 1503-1520 Az Iránban 1501 és 1732 között uralkodó dinasztia első uralkodója, I. Iszmail sah (1501-1524) kezdetben egy Tebriz központú, Kelet-Anatóliát, Azerbajdzsánt, Perzsia nyugati részeit magába foglaló türkmen állam létrehozását tűzte ki célul, amelynek államvallása az iszlám síita irányzata lett volna. Iszmail sah ennek érdekében katonailag is támogatta az Oszmán Birodalom keleti területein élő síita türkmen törzseket, aminek következtében az oszmán-szafavida katonai konfliktus kiéleződése csak idő kérdése volt. Bajezid felismerte a keletről fenyegető veszélyt és 1503 elejére lezárta az 1499 óta húzódó velencei-török háborút: 1502. december 14-én megkötötték a velencei— oszmán békét, majd 1503. február 22-én a törökök békét kötöttek a Velence oldalán 1501-ben hadba lépett magyarokkal is, s azokat rendre meghosszabbították: Velencével 1506-ban, 1511-ben, 1514-ben és 1517-ben, míg Magyarországgal 1507-ben, 1511-ben és 1513-ban. Hiába volt viszonylagos béke a nyugati fronton, Bajezid nem boldogult keleten: Iszmail több alkalommal is betört a birodalom területére, s elfoglalta a Tigris és az Eufrátesz felső folyását. 1511-ben a sah legfőbb híve, aki mellesleg a szultántól is rendes fizetést húzott, Sah Kuli, azaz a Sah szolgája, akit az oszmán krónikák nemes egyszerűséggel csak Sejtán Kuli-nak, azaz a Sátán szolgájának neveznek, nyílt felkelést robbantott ki. A felkelők Aijonkarahiszár mellett legyőzték a birodalmi seregeket, s elfoglalták Kütahját. Mivel azonban katonai segítséget Iszmail sah horaszáni lekötöttsége miatt nem kaphattak a sahtól, vereséget szenvedtek a szultáni seregektől. Bajezid fia, Szelim, aki mint trabzoni kormányzó többször is katonai konfliktusba került a szafavidákkal, apjánál világosabban felismerte a szafavida veszélyt, ezért 1512-ben a janicsárok segítségével lemondatta öreg és a perzsa kérdésben tehetetlen apját. Szelim szultán (1512-1520) politikájának alappillérét a keleti kérdés megoldása képezte, amely további egy évtizedre elodázta a nyugati hadjáratokat. Szelim a lehetséges trónkövetelők likvidálása után Iszmail sah kelet-anatóliai hívei, a fejfedőjükről kizilbasnak, azaz vörös fejűnek nevezett síita türkmen törzsek ellen fordult, s korabeli beszámolók szerint állítólag valami 40 000 embert mészároltatott le. Az életben maradottak zömét az európai birodalomrészre telepítette át. Ezt 11
