Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Jámborné Balog Tünde: Fütyül már az új vonat

a legutolsó toronyőr is elfújta a takarodót, egy korszakot búcsúztatott vele, és bár tetemét nem vitték múzeumba, az idő múlását és a tűzvészeket jelző tülköt azonban — a kor sok más emlékével, halcsontos míderrel, konflissal, zsirardi kalappal, gázlámpával együtt — igen. Az idő gyorsan túllépett e levélbeli reményeken és vágyakon: nem kellett hozzá négy évtized, hogy lebontsák Makó büszkeségének fatornyos jelképét, a színházat. Tűzveszélyes — mondták az akkori illetékesek. Egy újabb emberöltővel később a régi házat találták fölöslegesnek. Nagyobbat építünk helyette, korszerűbbet — hangzott a magyarázat, de ezt már szerencsére nem érte meg sem a címzett, sem a levélíró, csak szegény Csáki Zsuzsika néninek kellett hetven esztendősen új otthont keresni. Azóta is egyre zsugorodik a régi város, fogy az ember, fogy az emlék, alig marad valami hírmondónak; elárvultan áll a vén torony szemközt egy rút kockaházzal, és az egykori lendület emlékét csak a vasútvonal őrzi, bár időrőlidőre hírelik, hogy már az sem sokáig. Levélíró öregapám Hódmezővásárhelyen született egy iparossá lett kertészdinasztiából. A hagyomány szerint nagyapja ültette a Népkert fáit, dédapja a deszki kastély parkját, és ő maga is kertészkedett egy keveset: ledugott néhány szőlővesszőt a kert végében, otellót, piros delawárit — ma is teremnek rajta apró, de illatos bogyók — és kapálgatott a bikaakol melletti veteményesben munka után. Tizennégy évesen szegődött el tanoncnak egy Hungária nevű nyomdába Vásárhelyen, ott lett betűszedő. Később sokfelé dolgozott az igazi Hungáriában: Nagybecskereken, mielőtt elveszett volna, és Kassán, miután visszatért; a régi Csanád vármegye több városában szedett lapokat, tördelt hirdetéseket és bábáskodott egy századeleji könyvműhely születésénél is: mettőije volt a Tevan-könyvtárnak Békécsabán, de amikor a levelet fogalmazta, még szülővárosában élt, és abban a nyomdában rakosgatta az ólombetűket, ahol a múlt század utolsó perceiben felszabadult. Szürke szemű, göndör hajú legényke volt, karcsú termetű, ruganyos. Keresztbecsíkos trikót viselt fehér vászonkabátja alatt, mint Liliom, és vagányosan félrecsapott szalmakalapot. De sok lány rajta felejtette a szemét! Nem is kellett különösebben erőlködnie, hogy miközben a bakter-bácsi tülkölését hallgatják a templomkertben, elcsavarja nagyanyám fejét. Ebben része volt az új vonatról szóló mulatságos levélnek is, amit a címzett — nagyanyám öccse — családjának is felolvasott a régi házban, a Kálvin és Hunyadi utca sarkán, szemben az öreg templommal és a Nagy Oskolával. Nevezetes épület volt ez Makón, a 19. század elején a reformátusok ispotálya. Itt lakott Sanyi bátyám hét testvérével, köztük vékony derekú, nagyszemű nagyanyámmal, aki egy finánc őrmesterrel járt jegyben, de egyre halogatta az esküvőt, inkább tartott asszony-nővérével és húgaival a szögedi piacra, vagy ki a palotai útra, ahol a szomszéd szállások legényei úgy rajzották körül a soklányos tanyát, mint virágzó akácfát a méhek. Holdvilágos nyári éjszakákon nemegyszer belopakodtak a tanya udvarára, és a szekeret szétszedve fölrakták a tetőre, hogy dédapám csak hosszas keresés és kacskaringós káromkodások után talált rá. Szitokszavai a közös hadsereg termékeny nyelvi közegében teremtek, mert Bécsben szolgált huszárként és — ó, boldog békeidők! — hét esztendei katonáskodása alatti legnagyobb kalandja az volt, 196