Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Jámborné Balog Tünde: Fütyül már az új vonat

hogy egy szemlén a generális kiléptette a sorból és állítólag ezt mondotta volt: De szép nagy bajsza van kendnek, édös fiam! A régi házban nagy volt a jövés-menés. Ismerősöket, barátokat, rokonokat mindig szívesen láttak. Dédanyám kétszer sütött kenyeret hetente, de az is kevés volt ennyi embernek. Nagyanyám volt otthon a legidősebb lány, neki kellett segíteni, de rá is állt a keze, sönki se tudott olyan billögősen gömbölyű, magos cipókat sütni,mint Örzsi, és mókás kenyérmadarai is majd elszálltak a sütőlapátról. Nagyapám ide járt át Sanyi barátja ürügyén, előbb kerülő utakon, majd egyenesebben az új vonaton, aminek érkezését annyira várta, és amin nem sokkal később elvitte nagyanyámat az akkurátus pénzügyőr orra elől. Ez a két város közt szaporán pöfögő vonat sok évtizeden át hozta-vitte, költöztette ottani és itteni rokonaimat; ismeretségek, vonzalmak születtek közreműködésével, újabb szerelmek virágoztak ki és újabb házasságok köttettek. Még én is utaztam rajta esküvőm másnapján, bemutatkozó látogatásra mentünk Z-vel ötvenhét vízkeresztjén anyám vásárhelyi unokanővéréhez. Sötétedés után érkeztünk a kihalt állomásra és sokáig mászkáltunk a rosszul világított, összevissza tekeredő mellékutcákon a dermesztő hidegben; már azt hittem végleg eltévedtünk, mikor mégis rátaláltunk a Püspök utcára, és megkönnyebbülten húztam meg a régimódi csengő gömbölyű rézfogantyúját. — A férjem, Maca néni, elhoztam bemutatni — mondtam kaput nyitó nagynénémnek és rámutattam a türelmesen álldogáló Z-re. — Jesszusom! Anyádék tudják? — emelte égnek karját, és nem ok nélkül ijedezett, családunkban halmozottan fordultak elő házassági bonyodalmak. O is bosszúból ment férjhez legidétlenebb kérőjéhez, és csak botrányos válása után esküdött meg az igazival. Szüleim frigye is vihart kavart, mert titokban kötötték meg. Ma reggel oesszehaazasodtunk Matyooval, sürgönyözte apám a templomból jövet szüleinek Vásárhelyről Makóra, a deeli vonattal eerkezuenk. Nagymama felindultan nyisszantotta el a nagy magkakas nyakát a váratlan hírre, kapkodva tette föl az öntöttvas lábosban, és idegességében oda is égette. Mostanában, ha paprikást főzök a régi edényben, eszembejut róla nagymama, látom, ahogy az összecsavart újságpapír lángjával lepörzsöli a megkopasztott baromfit, és hallom nagyapám dörmögését, valami elfuserált ügyet jellemezve: Odakozmált, mint Örzsi kakasa a lakodalomkor. Apámék meg sem kóstolták az ebédet, a következő vonattal visszamentek Vásárhelyre anyám szüleihez, mert nagyanyám száján kicsúszott egy fullánkos megjegyzés. Sokáig sírdogált azután, miközben homokkal sikálta az összeégett lábost, de nem az önvád mardosta, hanem a csalódás, mert nem olyan kódus úrilányt szánt apámnak, mint anyám; egy bizonyos Gy. Juliska irányába tett puhatolózó lépéseket, akinek ugyan kicsit félre állt a nyaka, de sok hold föld hozomány várt rá és egy szolid gyászkereskedés, amiből könnyedén meg lehetett volna alapozni apám praxisát. — És mindjárt el is tűntethetted volna a műhibáid bizonyítékait, ha elveszed — élcelődött anyám, de nagymamának élete végéig fájt reményeinek szertefoszlása. Mikor a század hajnalán újszülött fiacskájával karján az új vonaton visszautazott Makóról Vásárhelyre — mert apám ideát született a régi házban — 197