Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Jámborné Balog Tünde: Fütyül már az új vonat

barnásszürke égből nagy laza pelyhekben esni kezdett a hó, percek alatt belepve a pap fekete fövegét és vállain a talárt. Fivére házasodási viszontagságainak idején nagyapám Tevanéknál dajkálta az Aranykéz utcai szép napokat, a Szegény kisgyermek panaszait, a Szent Ildefonso bálját; híres verseskönyvek korrektúrája fölött virrasztott a szedőteremben és rövid karcolatokat írt, amik Juhász Gyula és Kosztolányi-versek előkelő társaságában jelentek meg a csabai lapokban. Nagyanyám testvérei közben már Édesvica miatt kezdtek utazgatni Makó és Vásárhely között, innen oda, onnan ide és a járkálást a rokonságon túl az is indokolta, hogy egyik zöldségféle itt, a másik ott volt olcsóbb pár fillérrel. — Mindig fonnyadt almát esznek és mennyit utaznak érte! — mondta anyám némi éllel apám rokonairól, akik viszont azzal vádolták cserébe, hogy ő a kofák öröme, mert fölfelé alkuszik a piacon. Az új vonat fáradhatatlanul járt a két város között, kéményéből bodor gőzfelhőket eregetve, amik elhömpölyögtek az állomás előtt, fehér felleget terítve újváros fölé, és sötétedés után szikrák húztak el a vonatablak előtt, hosszan ívelő tüzes csíkokat rajzolva a bársonyfekete égre. A kőszénfüst beszivárgott a fülkékbe, zajosan kattogtak a rövid síneken a kerekek. Nagyanyám öccse — nagyapám húsz évvel korábban írt levelének címzettje — pödört egyet kihegyezett bajuszán, ami szakasztott mása volt az öreg huszárénak, és sóhajtva dőlt hátra a fényes rézszerelvényekkel kicifrázott vasúti kocsi puha ülésén. Magas, kissé már divatjamúlt gallérja szorította nyakát, de nem lazíthatott rajta, lánykérőbe utazott. Korábban valahogy nem jutott ideje a nősülésre. Hosszú éveket töltött a balkáni fronton és mikor végre hazaért, nyomában jött a történelem, csak most nem török és tatár hordáknak álcázva rontott rá a népekre, hanem bőrkabátos népbiztosok maszkjában kopogtatott, később elegáns antant-tisztek, nagydarab szpáhik álarcát viselve lovagolt, aztán a spanyolnátha halálképében sompolygott, és sokáig kerülgette a régi ispotályt, mire sikerült beosonnia egy nyitvafelejtett ajtón, de — talán a régi ismeretségre való tekintettel — megkímélte az ottlakókat, és csak szegény fájós lábú dédanyámat vitte magával. Csáki Zsuzsika igent mondott, nem zavarta a korkülönbség, mosolyogva adta kezét szívével együtt, és átköltözött Makóra a nagy, asszony nélküli házba, ahol megőrzött mindent a régi időkből: dédanyám tálasát, dédapám kulacsát, nagyapám levelét és az újságokat, amikben néhány rövid sorban elfért negyedszázados közös életük; először eljegyzésük, aztán házasságkötésük híre, majd következtek a nagybátyám hivatali előmeneteléről szóló tudósítások: A közgyűlés egyhangú lelkesedéssel választotta meg a város főpénztárnokává. Vagy: A polgármester meleg szavakkal emlékezett meg érdemeiről. És: Jó és hű képviselője volt a városnak. Végül: Gyászolja hűséges felesége, testvérei, sógorai és sógornői. Ám a feketeszegélyes hír megjelenéséig hosszú idő telt el, és ők bodogan éltek az öreg torony árnyékában idilli békességben. Szerettem náluk lenni a régi házban, különösen az árnyékos, oszlopos verandán és a napsütötte kertben, ahol emlékezetem szerint örökösen nyár volt. Akert végében rózsával befuttatott filagóra állott, előtte halkan surrogó szökőkút hullatta gyöngyeit egy kis medencébe, vizében kövér aranyhalak úszkáltak lustán, körül verbénák nyíltak, nappal sárga violák, éjjel estikék illatoztak és a ház sarkánál fügefa 199