Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Jámborné Balog Tünde: Fütyül már az új vonat

kínálta édes gyümölcseit. Időnként harangzúgás tömör hullámai töltötték be a kertet, elöntötték, majd áthömpölyögtek rajta, mint a Lúdvári Erdőn a Maros árvizei. A gőzmozdonyok fölött is gyorsan eljárt az idő. Elkezdték lecserélni őket, íztelen-szagtalan motorvonatok váltották föl a sistergő, pöfögő, sípoló mozdonyokat. Márihoz, nagyanyám legfiatalabb húgához már nem gőzösön utaztam Vásárhelyre, a Jókai utcai zöldre meszelt házba, ahol az elvadult kertben mandulafák és mogyoróbokrok nőttek háborítatlanul, közöttük illegálisan termelte az áramot egy házilag barkácsolt generátor, ami bizonyos mértékig függetlenítette a ház lakóit a világtól, és a széles kapubejáró alatt beteg autók várták, hogy Mári férje, Csáki Zsuzsika néni hóbortos mérnök-öccse kikopogtassa és orvosolja rejtett nyavalyáikat. Az is motorvonat volt, amin elmenekültünk az árvíz elől, de akkor már a nagyállomásról indult a réges-régi új vonat. Egy bőröndbe gyömöszöltem a gyerekek ruháit, és a Baranyásnál homokzsákokat cipelő Z-től el sem búcsúzva vittem őket két nappal a kiürítés előtt Vásárhelyre. Késő délután volt. Gyerekeim sápadtan bújtak össze a szemközti ülésen, halálra voltak rémülve, mert a szomszéd fiú azt mondta nekik, mindnyájan megfulladunk, mikor bejön a víz a házba, és én is dermedten néztem a vonatablakon át a töltés fölött domborodó szürke víztükröt; egyáltalán nem látszott folyékonynak, olyan volt, mint egy szörnyű üllő vagy egy hatalmas ólomlencse, ami bármelyik pillanatban ránkszakadhat és bár kellemes tavaszi idő volt, nyirkos szél csapott be az ablakon a tömérdek víz felől, átfújt rajtunk, a csontunkig hatott. Vonatunk lassan vánszorgott a töltés alatt, a kerekek csattogása mintha egészen messziről jött volna, mert a sínpár itt írta le a nagy kanyart a város körül, és csak ezt elhagyva kezdett felgyorsulni, szökni az áradat elől. Mostanában már senki sem utazik tőlünk vonattal Vásárhelyre, onnan se jön hozzánk senki, elköltöztek a gyerekek, elfogytak a rokonok. Csáki Zsuzsika nénit autóval vittük át a húgához végül, és autóval hozták vissza azt, ami megmaradt belőle, mert itt akart lenni az ura mellett, hiába élte túl jóval több idővel, mint amennyit vele töltött; Márit is gépkocsi szállította Makóra férjestül, és most ott vannak a református ótemető sarkában mind, akik egykor a régi házban laktak és az új vonaton utaztak, heten a kilenc testvérből, meg a sógorok, a sógornők, az öreg huszár és fájóslábú dédanyám, akit a spanyolnátha vitt el; ott pihen Édesvica nagyapám öccsével, nagyszemű nagyanyám a hetyke betűszedő oldalán, és persze anyám, akit nagylelkűen befogadott apám kedvéért a család. Néha egy-egy tücsökhangon ciripelő éjszakán előjönnek valamennyien: vidám, bolondos társaság, kacagásuk visszaverődik a telehold tündöklő korongjáról és elvegyül az öregtemplom tornyából fölhangzó dudaszóval. — Léfúttak hát annak a hírős Börcsök Gergőnek is! Úgy kellett annak! — mondja szalmakalapos nagyapám átfogva felesége nádszálderekát, és ezen ismét nevetnek, mert jól ismerik a kötekedő városi képviselőt, akinek 1902-ben kitelt az esztendeje. Messziről vonatfüttyöt hoz a szél, mozdonyfüstöt kavar, gőz sistereg, és még mielőtt a nagy magkakas előkukorékolná a hajnalt, szétszélednek az ismerős utcákon, elindulnak a régi ház felé, alakjuk beleolvad a langyos sötétségbe, és hangjukat elnyeli a nagy, fehér gőzfelhő szétterülve az alvó város felett. 200