Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Jámborné Balog Tünde: Fütyül már az új vonat

még útközben elhatározta, hogy taníttatja és módos lányt szerez neki feleségül — gazdag embör lösz a gyerökbül — ám akkor még nem sejtette, mennyi koplalás árán fogja összekuporgatni a rávalót a háború nehéz és nagyapám munkanélküliségének sanyarú éveiben, mert senkire sem számíthatott, igaz, nem is avatott be tervébe senkit. Mégis sikerült, és mikor a friss érettségi bizonyítvánnyal kezében apám bejelentette, hogy másnap elindul munkát keresni, nagymama kitörölte szeméből a meghatottság könnyeit és nem kis büszkeséggel szólalt meg: — Dehogyis keresői te munkát fiacskám, hanem beiratkozol az egyetemre Szögedön! — mondta, azután levette a kredenc tetejéről a bádog teásdobozt, és kiboríotta tartalmát a fehérre súrolt konyhaasztalra. Nagy halom pénz — arany és ezüst koronás — csillogott sápadtan a petróleumlámpa gyenge fényében és apámnak meg kellett dörzsölnie a szemét, hogy újra lásson. Nagyapám 1904-ben nősült, apám harminc évvel később, de közben is voltak vonatszerezte nászok. Kilencszáztizenötben nagyapám vásárhelyi fivére elvette Édesvicát, nagyanyám húgát. Egyszer már megkérte nem sokkal nagyszüleim mennyegzője után, de túl sok hozományt akart: ennyi meg annyi földet, házat, pénzt, ám nagybajszos dédapámnak majdnem több volt a gyereke, mint ahány hold földje, és nem akarta kisömmizni őket egyetlen lány miatt. Időbe telt, de a fivér rájött, hogy Édesvica egyszál ingben is jobb parti a kínálkozó módos özvegyeknél, pénzes öreglányoknál, visszakönyörögte hát magát, ám hiába éltek hatvan esztendeig együtt békésen, Édesvica nem tudott felejteni. — Tudod, kislányom — mondta nekem kilencvenhárom évesen, félig vakon és csaknem teljesen süketen — nem voltam vele boldogtalan, de soha nem tudtam neki mögbocsájtani, hogy ennyire számító volt. Akkor már nálunk lakott, mert egyedül maradva hozzánk költözött. Míg élek, emlékezni fogok utolsó éjszakájára. Már este látszott,hogy valami nincs rendjén; nem akart vacsorázni, nem feküdt le, mint máskor és furcsán nyugtalannak látszott. Azután járkálni kezdett szobájában, eldobta botját is — hallottam koppanását — és a bútorokba kapaszkodva rótta a köröket. Többször bementem hozzá, de nem ismert meg, átnézett rajtam. Régebbi ismerősökkel társalkodott izgattottan, meghalt testvéreivel, nagyanyámmal, számomra ismertetlen barátokkal, de mintha várt volna még valakire. Ma sem tudom, ki lehetett, de az biztos, hogy éjfél körül megjött. Nem mertem benyitni, mert tudtam, hogy akkor megtörik a varázs, és eltűnik a régi ház alacsony léckerítése, ami mögött a tizenhétéves Édesvica áll, magasra tornyozott rengeteg sötét hajában fehér rózsával, karcsúra fűzve, gyöngyöző kacagással. Kihallatszott, hogy csak beszél, beszél egyre, bár néha rövid szüneteket is tartott és ha ilyenkor odatapasztottam volna fülemet sárgán világító üvegajtajára, talán hallom is a másikat, az ismeretlen férfihangot. Keresztanyám utolsó szavai virradatkor hangzottak el; éppen egy pulykáról mesélt annak a valakinek édesen nevetve és közben hirtelen elhallgatott. Negyedórányi csendesség után benyitottam hozzá, de akkor már mozdulatlanul feküdt keskeny ágyában, csukott szemmel, mellén keresztbefont karral, egyedül. Két nap múlva temettük. Január eleje volt, a kemény hideg után aznap enyhült meg az idő; a 198