Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Szenti Tibor: Közösség által kiváltott woodoo-jellegű halál, illetve belső késztetésből feladott élet

többször lecsukták. A tanácsnál dolgozó barát előre figyelmeztette a fiatal gazdát, hogy „— Már sokáig voltál itthon, ismét be kell, hogy varrjunk egy időre." Az öreg gazda kínzását lélektanilag végezték. Területük a székkutasi Új Élet szövetkezethez tartozott. Kilométernyire az ő birtokuktól volt egy régi, nádtetejű, ütött-kopott tanya, amelyet Kassai doktortól vettek el. A Hocsi családot először 1955-ben kényszerítették tanyájuk elhagyására, és csereingatlanként ezt az ócska Kassai-tanyát kapták. Ismét a szorgalmukra fizettek rá. Ugyanis azonnal nekiláttak a tanya megjavításához. Egy év múlva ez a gazdaság is virágzott, a régi tanyájukat pedig a gondatlan használat lepusztította. Ekkor visszaköltöztették őket. A forradalom után, 1956 telét már ott töltötte a család. Amikor hurcolkodtak, azt mondta a menyének, Héjjá Annának, hogy „— Hallod-é, Annuskám, én nem hittem volna el, hogy még mögéröm azt az örömöt, hogy én ide visszagyühetök" — idézte menye az apósa akkori szavait, majd hozzátette, „— és kedves apám röszketött testében a nagy örömtül." Nem tanultak, a szorgalom a vérükben volt. Ismét nekiláttak visszakapott jussuk rendbehozásához. Hocsi István ettől kezdve emberfeletti munkát végzett a tanyában. A dűlőbiztosnak kötelessége volt mindenkit szemmel tartani, és tapasztalatairól a kutasi rendőrőrsön beszámolni. Hírhedt kuláknyúzó hely volt ez. Egy példa: az azonos időben becitált, tisztességben megőszült két öreg gazdát „gazdasági vétkük" miatt úgy szégyenítették meg, hogy szembeállították őket, és rájuk parancsoltak, hogy köpködjenek egymás arcába. Az eset után az egyik a Tiszának ment, másik hasonló eset kapcsán pedig valaki felakasztotta magát. Amikor ismét híre járt, hogy a Hocsi-tanya, mint egy palota csillog, 1957 márciusában megint visszaköltöztették őket, a közben eredeti állapotára lelamolt Kassai-tanyába. Hocsi Istvánt így jellemezték családtagjai: bár 82 éves, de egészséges volt, csak egy kis érelmeszesedést tapasztaltak nála, mert reszketett a keze, de szellemileg élete utolsó órájáig teljesen friss volt. Épen őrizte mind a 32 fogát, és tele volt tervekkel. A bivalyok jászlát akarta éppen felújítani. Nem volt iszákos, de minden reggel megivott egy kis pohár pálinkát. A tanyában volt egy külön szoba, amelyet alsó háznak hívtak. Hocsi István ebben készített magának szállást. A tanya előtti ereszalján állt az egyik ágya. Addig ebben aludt, amíg télre fordulván az idő, a bajuszát hajnalra be nem lepte a dér, csak ezután költözött be a szobájába. A családtagok elbeszélése alapján most felidézem a halála előtti estét. A család szomorúan pakolt össze, mert másnap reggel költözködni kellett. Hocsi István pálinkával végigkínálta a család felnőtt tagjait, majd így beszélt: „— Holnap már abban a tanyában alszunk? Én oda többet nem szeretnék visszamönni. Éngöm akkor ott ösz mög a fene, abba a bagolyvárba. Én már ezt csakugyan nem bírom ki." Ezzel elköszönt, és bement az alsó házi szobájába. A család is nyugovóra tért. Reggel, este az volt náluk a szokás, hogy köszöntötték egymást. Idős Hocsi Istvánhoz menye, Annuska ment be, úgy 5-6 óra között. így idézte föl az eseményeket: 150